JOYce!

Hát mi lesz ebből? Joyce DiDonato. Eljön egy olyan programmal, amelynek legnépszerűbb darabja Debussy Bilitis-dalai, és úgy, hogy a hónap elején már itt volt, Budapesten. Mi lesz ebből?

Jó koncert. Nagyon jó. Bár a Bilitis-dalok alatt én még lefagyva éreztem magam, szép, sőt nagyon szép, de minden pillanat, minden hangi vagy testi gesztus kiszámított. Pontos és hatásos, de meg van komponálva. Hogyan dobjuk el az agyunkat ezt hallgatva?

Már ha el kell dobni egyáltalán.

A kérdés magától megoldódik, eleinte nem kell eldobni semmit, ez a koncert görög része, Bilitis és Ariadné között, az énekesnő is ennek megfelelően öltözött föl, fél vállán megcsomózott arany ruhába, tamburmajor frizurával. És a két görög között öt dal Alma Mahlertől, jó, hát ez olyan kötelező elem, bocsánatkérés az elfeledett és ki nem bontakozott komponistanőktől. Aztán az első dalról kiderül, hogy azért ezt Gustav Mahler is ismerte, föl is használta a Dal a Földrőlben, szóval nem olyan lényegtelen kis művecske.

Mire Ariadné, már az agy is el van dobva, opera és koncert között félútón, Haydnnal. Ariadné fölébred, nincs sehol Thészeusz. Hová lettél, kedves szerelmem, nincs valami bajod? Ariadné fölmegy egy sziklára, és meglátja a hajót. A hajó orrában Thészeusz. Előle menekülnek, kitették a szigetre, és gyerünk, új kalandok felé. De hát én mentettem meg az életed. Miért nem öltél meg inkább, az is jobb, mint innét bámulni a hajó után A folytatás már tényleg opera, mondjuk Richard Strauss.

A második rész kockázatosabb, kortárs zene, Jake Heggie dalciklusa Camille Claudelről. Eredetileg mezzoszopránra és vonósnégyesre, most csak zongorakíséretre. És nem akkora kockázat, Heggie már elfogadott ember, hallgatható zeneszerző, a Dead Man Walkingot nálunk is játszották. Meg a Metropolitanben is. Tulajdonképpen nincs is kockázat, mert a zene mellett van szöveg, történet, Camille Claudel élete, aki szerelmes volt a maga nagyszakállú Thészeuszába, Rodinbe. És ha ennyi nem volna elég, maradtak szobrai is, nem rengeteg, mert sokat megsemmisített, de egy dalciklusra való feltétlenül. Az utolsó kivetített képen Camille a bolondokházában. Nyugodt, csöndes, mennyi mindent elterveztünk, de nem lett belőle sok. Jól vagyok. Meg akarnak mérgezni, de vigyázok, és magamnak főzök.

Szomorú koncert. A vége azért vidám, Carmen, a Caro mio ben dzsesszesítve, egy Irving Berlin-dal a zongoráról, megfelelően tébolyult kísérettel Craig Terrytől, és az Over The Rainbow.

Várjuk vissza szeretettel.