Valamiért mindig tartottam Mestrétől. Azt is tudom, miért: Fajth Tibor Velence-könyvében írja, hogy csúf, ipari város. Hát, oda nem megyünk. Olyan van otthon is. Nem is mentem évtizedeken át, de most igen, éa persze, hogy se nem csúf, se nem érzékelhetően ipari. Kicsinek kicsi, és persze többnyire nem magáról szól, hanem a szomszédos Velencéről, de ez csak nem bűn. És ilyenkor Mestre tud valamit, amit Velence nem: csodálatos könnyű, édes illat leng a városban, hárs vagy akár, vagy mindkettő egyszerre. Megáll az ember egy-egy sarkon, és arra gondol, hogy ha volna ilyen otthon is, nehezen mozdulna el onnét.

De hát Fajth Tibor szellemi gyermeke vagyok, legalábbis Velence-ügyben, az ő könyvét olvastam először a városról. Miatta nem megyek át ma sem a Szent Márk téren a két oszlop között, mert azt írta, hogy ott voltak valaha a kivégzések, balszerencsét hoz ott átmenni. Az emberek nagy többségének erről fogalma sincs, vígan mászkál az oszlopok között – bár lehet, hogy aztán balszerencséjük lesz, csak nem tudják, mitől.