Az emberben néha fölébred a vágy, hogy ő nyerjen. Nem igazságos, mert mindig ő nyer, ha Velencében jár, de mindig megfizeti az árát. Aki ezt nem viseli el, ne menjen Velencébe. És mégis, néha jó volna nem azt átélni, hogy tényleg mindenért fizetni kell, kétszeresen, négyszeresen. Hogy a Florian Kávéházban külön négy eurót fölszámolnak a zenéért, miközben legfőbb vágyam az volna, hogy ne zenéljenek már. A parkolási díj. A vaporettón a menetjegy. És így tovább.

Hogyan tovább? Mestrében, a szállodában elmondják, hogy ha igazolom, hogy Mestrében lakom, az Velencének számít, nem kell belépti díjat fizetni. Haha. Hogyan igazoljam, hogy Mestrében lakom? Itt ez a QR-kód, elvisz egy oldalra, ott ki kell tölteni mindenféle rubrikákat, utána küldenek egy e-mailt, az abban lévő kódot visszaküldöm, és várok, akkor kapok valamit, amit be lehet mutatni belépésnél, és szembekacaghatom a végzet egyenruhás végrehajtóit. Nekem megéri, végigcsinálom a procedúrát (kétszer, mert elsőre nem sikerül), és alig várom, hogy szembesüljenek velem, de nem szembesülnek. Most sem szedik a belépti díjat. Vagy nem ott szedik, ahol beléptem a városba.

A kézenfekvő módja a csalásnak a bliccelés volna, annyi ellenőr nem lehet, hogy mindenkire jusson, de míg ezen morfondírozok, épp három ember száll le a buszról, egy férfi és két nő. A férfi épp ott tart, hogy sorry madam, I didn’t know… Nem tudom, mi lehetett volna a mondat vége, az ellenőrt meg nem érdekli, csak annyit mond: documenti. Megyek tovább, a távolból hallom, hogy még vitatkoznak, az egyik nő hisztérikusan sír. Kinőttem a bliccelésből.

Jönnek a szokásos panaszok, a vaporettóra szóló napi bérlet 25 euró, és már belépéskor át kell limbóznom a csapóajtó alatt, mert nem működik. A Dózse-palotán nagy plakát. L’oro dipinto, a festett arany, Velence és Kréta kapcsolata az évszázadok során. Hát, jó, magamtól nem mennék be a palotába, már láttam néhányszor, nem elégszer, de akkor is, viszont így talán mégis. 30 euró. Mi 30? Tényleg az a válasz, hogy mi mennyi, mert a 30 az csak az általános belépő, a kiállítás kapujában egy kedves kisasszony még elkér további kettőt. Nyilván kikísérletezték, mi a pszichikai határ, ha már ott vagyok, nem fogok két euró miatt megfutni.

Hogyan álljak bosszút?

Ekkor látom meg, hogy a kiállításon nem szabad fényképezni. Amikor az őr kicsit arrébb megy, orvul lefényképezem Szent Efrém kalandjait. Nem tudom, a képen melyikük Szent Efrém, aki csókol, vagy akit csókolnak, de az biztos, hogy csíkos póló volt rajtam aznap.