Ez is csak egy velencei átverésnek tűnt. Nem nagyon fájdalmasnak, de azért mégis. Az Accademián szép időszaki kiállítás megy éppen, Corpi moderni a címe, de leginkább a reneszánsz testekkel foglalkozik, és leginkább a saját anyag átrendezése. Azért vendég-Michelangelo rajz is van, meg jó a Giorgionét kényelmesebben megnézni, jó ez, úgy, ahogy van. De a vitruviusi embert is ígérik, azt a Leonardo-vázlatot, amelyben egy hosszú hajú férfi széttárja karját, és így mutatja a tökéletes emberi arányokat. Ha a köldök egybeesik a férfi köré írt négyzet és kör középpontjával, akkor az ember keze vízszintesen épp megérinti a négyzetet, miközben fejjel-lábbal is pont a négyzet két széléhez ér. Ha a karját kicsit feljebb emeli, és terpeszbe teszi a lábát, akkor meg a köré írt körvonalat érinti meg.

Nyilván ez csak agyaskodás, meg az ízlés is változik, egy mai tökéletes alkatú embernek hosszabb a lába, amitől már semmi nem stimmel, de miért is kellene stimmelnie, nem körzővel-vonalzóval készülünk.  

Viszont hol van a rajz? Bent vagyok a rajzos szobában, nagyon szép dolgokat látok, de a vitruviusi embert sehol. Pedig ez is saját, az Accademia gyűjteményében található, de most nem található. Aha, ott egy nagyobb, fehér faldarab, ott lesz vagy ott volt, megértem, ha nincs kint, óvni kell a rajzot a fénytől, ha azt akarjuk, hogy mások is lássák, de miért nem szólnak előre. Meg hát ez egy rajz, nem feltétlenül kell eredetiben látni, egy reprodukció éppen olyan jó, hogy megértsük a mondanivalót. Na, de nézzük, mi is van kiírva.  

Az, hogy itt van. Itt van a fal mögött. Nem is fal, csak egy redőny mögött, a redőny húsz percenként fölmegy, és akkor Leonardo húsz percen át megnézhető, utána újra elbújik. Maximum húsz percet kell várni. Megéri?

Nem tudom. Mert tényleg csak rajz, nem fontosak a színei, de az őr már ott van, nemsokára biztosan nyílik, az emberek is egyre gyülekeznek a fal előtt. A terembe vezető ajtót becsukják, többen nem férnek be. Fényképezni szabad? Szabad. Győzködöm magam, hogy már csak a hülyeség miatt maradok, hogy megnézzem a közönség reakcióit, mennyire könnyen kapják be a horgot, mennyire vonzza őket, ha úgy érzik, meg kell küzdeniük a szépségért, hogy most valami olyat látnak, amit csak kevesen. És mit kezdenek magával a képpel?

Az történik, ami megjósolható. Előbb lökdösődés, hogy engedjenek oda, aztán, amikor odaérnek, tanácstalankodás, hogy mit is kellene érezni, aztán a megoldás fényképezés, vigyük haza Leonardót.

Nem vagyok kivétel, nem úgy mondom. Hanem az meglepő, hogy a húsz perc végére nem marad senki. Mindenki sorra került, majdnem mindenki fényképezett, és mindenki tovább ment. Szó szerint kettesben maradok a vitruviusi emberrel. És mint mindenki, én is láttam a képet ezerszer, plakáton, képeslapon, könyvben, még élőben is, van egy pólóm, amin ő van, csak a nyakába akasztottak egy elektromos gitárt, mégis csak most esik le, hogy mi az, amit látok. Nem az arányok a lényeg, hanem a mozgás, hogy a lábak és karok helyzete két fázist jelöl, mintha az ember mozdulatlan törzzsel megmozdult volna, terpeszbe rakta a lábát, megemelte a karját. Ráadásul a feljebb emelt karnak van valami szárny-jellege is, miközben az egész csak egy aránytanulmány, benne van még egy dolog, ami Leonardót foglalkoztatta, a repülés, hogy milyen az, amikor a test nem béklyózza a lelket, hanem röpíti.

Letelt a húsz perc. Az őr elmosolyodik, és leereszti a redőnyt.