Volt idő, amikor azt gondoltam, már csak idő kérdése. Már majdnem megszerettem Tintorettót. Néztem a Szent Márk holttestének elrablását, és éreztem, hogy nahát, ez tetszik. Teljesen felrúgja azt a meggyőződést, hogy a világ megőrült, amikor Tintorettóért lelkesedik, mert nem is jó festő, csak lendületes, meg nyilván lenyűgöző, ahogy ontja a figurákat ilyen póz, olyan póz, de ez a pózgazdagság valahogy mégsem michelangelói, hanem borvörösbe fulladó bravúr.
Az ember annyira tud ragaszkodni a hülyeségeihez, de talán most el lehet ezt hagyni. Csak több Tintorettót kell nézni.
Hát most nézem, Velence, Santo Stefano, a sekrestye, méretes Utolsó vacsora. Az asztal sarka felől, a glóriás apostolok össze-vissza hajlonganak, az arcuk nem is látható, csak a glória pislákol a fejük körül. Az asztal körül lépcső, azon is mindenféle emberek és ebek hevernek, látom, hogy a konstrukció zseniális, de már megint nem akar megmozdulni semmi belül, csak az, hogy ez a pucér gyerek-Schwarzenegger de idétlen, ahogy tekeredik. És micsoda oszlopláb lóg ki a köpönyegéből.
Ezen egyszer már túl voltam tintorettóilag. De ha nem gyakorolja magát az ember, visszaesik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.