Emlékszem, mikor láttam először ezt a rajzot. Nem élőben, csak egy könyvben, de visszahőköltem. Dürer, aki annyira szerette magát, annyira boldog volt a hajával meg az arcvonásaival, és minden oka meg is volt erre, egyszer csak ideállítja magát, mint a nemi szerve hordozóját. Miért? Vagy kit akart ezzel közölni? Szép haját felkötötte, az arca brutális, a vastag ajkakkal és az űzött, kétfelé néző szemével. A teste fonnyadásnak indult, vézna és görbe, a lába pipaszár. A kép maga is olyan, mint valami pillanatkép, alig lehet elképzelni, hogy hosszan álljon valaki így a tükör előtt, megfájdul mindene.
Persze lehet, hogy nem is akart semmit sem közölni, magánhasználatra készült, privát célra örökítette meg magát, így nézek ki, ahogy a hivatalos, szép, színes, Krisztus-arcú önarcképére is ráírta, hogy anno XXVIII. Itt egy pár évvel idősebb. Talán nem sejtette, hogy ötszáz év múlva is jönnek férfiak, és megbámulják az intim testrészeit, összehasonlítják magukat vele, vagy őt a festmények egyéb pucérjaival, Ádámokkal és egyebekkel. Most épp Velencében, mert ez is ott van, a Modern testek kiállításon.
Azt írják, hogy ez az első férfiakt a nyugati művészetben, amelyről tudjuk, hogy kit ábrázol. De ilyen önaktokat azért még az önmagukat dokumentáló nagy tébolyultak sem festettek, még van Gogh sem. A legközelebbiek közül Schiele jut eszembe, meg Lakner László. Nem is tudom: Dürer mindenkinél bátrabb? Vagy őrültebb? Vagy mi?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.