Megvolt, siker volt, a néző boldog. A kérdés az, hogy vajon a szereplő is boldog-e, akinek megvolt, akinek siker volt. Kálmán Péterrel beszélgettünk a Metropolitan operai bemutatkozása alkalmából.
- Levágattad a szakálladat.
- Az volt a legrosszabb.
- Kérték, vagy úgy érezted, hogy a szerephez így dukál?
- Kérték. Azt mondták, így kell, és kész.
- De azért, mert ez jobban illik a rizsporos parókához, vagy azért, hogy jobban látszódjon az arcod?
- Szerintem megszokták, hogy ebben a szerepben ez így van.
- Benned mennyire volt tudatos, hogy ezt az előadást közvetítik? Másképp játszik az ember, ha tudja, hogy minden rezdülése számít?
- Én mindig ugyanígy játszom, csak az ritkán látszik. Ilyen közel sose mutatnak.
- Nem is akarod így megtartani az arcod?
- Nem.
- Mert vannak azért előnyei. Miközben Vinogradov énekelte a Rágalomáriát, az ember téged nézett, hogyan kíséred az arcoddal.
- Akkor is néznél, ha szakállas volnék. Nem éreztem hátrányban magam, amikor szakállal léptem föl. Bartolóhoz a szakáll nem passzolt. Csak hát kövér vagyok, lóg a tokám, amikor alulról vesznek fel, az jobban látszik. Gálvölgyi is azt szokta mondani, hogy az arcodat szabadon kell hagyni, hogy aztán a színpadon bármit tudjanak vele csinálni.
- Mégis visszanöveszted.
- Igen, és októberre, Az ezred lányában megpróbálom majd olyanra vágatni, ami ahhoz kell. Egyben az oldalszakállt és a bajuszt, kiborotvált állal.
- A szakáll témát elhagyva: a pályádon ez volt a csúcs, vagy most fognak kinyílni az ajtók?
- Eddigi pályámon ez volt a csúcs. Most nyilván kinyílik egy csomó ajtó, amit én már nem akarok.
- Egyetlen szerepet akarsz énekelni hátralévő életedben?
- Nem, de most akkor el kell kezdeni énekelni.
- Ez nem valami hálátlanság a részedről? Végre ott vagyok, ahová vágytam, és akkor jaj, ehhez már nincs is semmi kedvem?
- Nem, de hová akarjak mg menni? Tudom, a Scalába.
- Oda mindenképpen. Ez most hat előadás volt összesen?
- Öt.
- És a legjobbat vették föl?
- Nem a legjobbat. Volt egy alaptempó az első három előadáson, és a negyediken, amikor a felvétel készült, egy csomót lelassított a karmester.
- Nekem olyan volt a karmester, hogy először meghökkentett, mert eredeti dolgokat is beletett a nyitányba, de aztán mégis lassan leeresztett. Ez neki is Met-bemutatkozás volt.
- Hát elég fura volt néha. Én elég nehezen bírom az olyan karmestereket, akik nem kommunikálnak, nem néznek föl az énekesre, csak ha rontás van.
- Ez nem valami olasz stílus? Mert Olaszországban a súgólyukban van egy asszisztens karmester, aki az énekeseket vezényli.
- De itt most nem volt súgólyuk.
- Értem, de hogy van neki egy rossz beidegződése, nem néz az énekesekre, mert otthon sem szokott.
- De ezek az újak ego-karmesterek. Nem olyan a produkció, hogy mi ketten dolgozunk a közös ügyért, ő segít, én próbálok zenélni, hanem ő akar valamit, én meg csináljam meg.
- A legnagyobb karmesterek nem mind ilyenek voltak?
- Szerintem a próbákon igen, de az előadáson mindig követték az énekest, amennyire lehet. Ez most nincs. Ha valaki elszúrt valamit, ideges pofát vágott, és úgy tett, mintha neki nyűg lenne, hogy ott van. Most ő egy újonnan fölfedezett karmester, 84-es születésű, Giacomo Sagripanti.
- Említetted, hogy a karmester nem kereste a kapcsolatot. De az volt a benyomásom, hogy te sem kerested a kapcsolatot másokkal. Írtál egy üzenetet a közvetítés előtt, hogy most jött be a sminkszobába egy fazon, hogy örül, hogy itt vagy. Amikor kiment, kérdezted, hogy ki az, és mondták, hogy az igazgató, Peter Gelb.
- Jó, de nem úgy nézett ki, mint a fényképeken. Húsz évvel korábbi képeket tettek ki róla.
- Értem, de valahogy nem strapálod magad, hogy megismerjenek és megszeressenek. Ezért tartasz itt, hogy már 55 éves vagy, és csak most fedeznek föl.
- Jó, az ember vágyik, hogy eljusson a Metropolitanbe, de amikor ott van, akkor látja azt is, hogy a függöny, amit megfogott a Pavarotti meg az összes nagy ember, tiszta dzsuva. Hogy ez is csak egy színház.
- Nem ez a színház lényege? A látszat? Hogy hátul dzsuva, de elöl meg ragyogó arany?
- A salzburgi színház is marha régi, mégis ott olyan tisztaság érzésed van. Most néztem egy régi felvételt, Karajan zongorán kísért valakit, ugyanabban a teremben, ahol én is beénekeltem. És ugyanúgy néz ki a szoba most is. Nem panaszként mondom, de hát ez van. Nem rólam szól az operajátszás, én sose leszek híres.
- Az az idő elmúlt, amikor az operaénekeseket megismerték az utcán.
- Engem annyira nem ismertek meg, hogy a művészbejárónál se tűntem föl senkinek. A bemutató után egy férfi félénken megkérdezte, hogy én voltam-e a Bartolo, mert akkor kér egy autogramot. Az előadások végén mindig el tudtam sunnyogni, mert senki nem ismert föl.
- Egyébként is volt hajlamod az elsunnyogásra. A közvetítés végén is bekapcsolva maradt a kamera, mindenki örömködött, egymás nyakába borultak, te meg a háttérben a szamarat ölelgetted.
- Az volt a legjobb. Engem az boldogít. Nehezen viselem az éneklést. Amikor beeresztenek a színpadra, és hadd szóljon a bőrduda, az jó, de az odáig vezető folyamat, a próbák meg a nyünnyögés – azt nehezen bírom.
- De hát ez a normális, nem? Mint a sportolónak, aki edz, hogy aztán játszhasson. Senki sem szeret edzeni, de szükség van rá. Ez az ára. Meg hogy le kell vágni a szakálladat. Egyáltalán, te hogy kerültél a Metbe? Mert azt mondják, hogy a Metropolitan Opera az a hely, ahol még a Domingónak is próbát kellett énekelni.
- Mázli, hogy nekem nem kellett.
- Miért?
- Mert amit én tudok, az egy próbaéneklésen nem jön ki. Nem kommersz a hangom, nem tudják mihez viszonyítani. Aki itt a casting director, az Glyndebourne-ben hallott Bartolóként. Mármint Mozart Bartolóként. Abban sokat nem lehet mutatni. Az ügynök fölhívott, és nyilván neki ez a legszebb pillanat a pályán, amikor egy protezsáltjának azt mondhatja, hogy mehetsz jövőre a Metropolitanbe.
- Akkor azt érezted, hogy…
- Akkor oda voltam. Ez a teteje, nem?
- Ez a teteje. De persze vannak helyek meg szerepek. Amiről beszéltünk, hogy kinyílik az ajtó, az rendben van. De hová nyílik? Elénekelheted Bartolót ezerszer, vagy jönnek a szerepek egymás után.
- Az ügynököm azt szeretné, hogy Falstaffot énekeljek sokat.
- Azt te is szeretnéd, feltételezem. Ezt értem. Vannak a buffó szerepek, vagy kvázi-buffók, mint Falstaff, de van a személyiségednek egy komolyabb vagy súlyosabb vagy veszedelmesebb oldala is.
- De mondjuk egy Jochanaanra nem nagyon vágyom.
- Pedig félmeztelenül énekelhetnél.
- Don Pasquale sokkal jobban vonz.
- Ami mindenkinek eszébe jut egy magyar bassz-baritonról: Kékszakállú herceg?
- Az nem izgat.
- Még nem izgat, vagy egyáltalán?
- Nem tudom. Énekeltem már többször, de nem érzem, hogy olyan nagyon jól tudnám.
- Azt nem érzed, hogy énekesként átélhetsz olyasmit, amit az életben nem, vagy fordítva, amit átéltél az életben, de egy szerep kapcsán ki is tudod fejezni.
- Én sokkal prózaibban látom. Fiatalkorodban vágysz valamire, de amikor oda jutsz akkor már egy csomó fizikai akadály áll elő. Régebben is nyűgös voltam, zavart a kosz, meg minden ilyesmi, de most, hogy öregszem, a törődést egyre nehezebben viselem. Az utazást, a mindig máshol lakást, rossz ágyakban alvást.
- Azt hittem, ez olyan énekes-nyavalygás, hogy ne irigyeljék őket annyira.
- Kimész valahová, és mondjuk kétnaponta van előadás, és összesen tíz, az csodálatos, mert annyi munka le is köt. De ha kimész, és hatnaponta van előadás, az fárasztó, mert elmenni se tudsz, kétnaponta be kell menni énekelni egy kicsit, hogy formában maradj. Elutaztál, ott vagy két hónapot, alszol egy rossz ágyban. Erről nem szoktak beszélni az éneklés kapcsán: kapsz tíz másodperc tapsot, és hónapokat ott dekkolsz egy szobában.
- Fizetést is kapsz.
- Ha végtelen pénz állna a rendelkezésemre, már holnap abbahagynám… - nem, ami szerződést aláírtam, azt teljesíteném. Bár olyanok is annak köztük, rengeteg orosz szöveg, és csak együttesekben kell énekelni. Hogy teljesedjen ki ebben az ember?
- Ha már az együtteseket mondod, nekem nagyon tetszett, hogy A sevillaiban végre az együttesekben a basszust is lehetett hallani, hogy nem a tenort meg a mezzót hallgatta az ember, hanem ahogy ketten nyomtátok Basilióval.
- Az csak azon múlik, mennyire tekerik föl a hangot.
- Egyébként mikroportok vannak a Metben? Mert kábeleket meg arcra ragasztott mikrofonokat nem látni.
- Rengeteg ember van, aki ezt csinálja, Három ember teszi rád a mikrofont, külön lefényképezik, hogy hol volt a mikrofon az előző előadáson, mert két felvételt készítenek, olyan színű ragasztószalaggal tapasztják föl a mikrofont, amilyen a ruha. Óriási stáb dolgozik. Végig jött utánam a sminkes, hogy törölgesse az izzadságot.
- Azért nincs küzdelem, hogy kit interjúvolnak meg a szünetben?
- Azt ők döntik el. Bartolo nem főszerep.
- Ehhez képest úgy vettem észre, hogy minden kritikában kiemeltek. Érezted, amikor jött az ária, hogy na, ezt most nézi a világ?
- Ahogy öregszem, egyre többször felejtek szöveget, emiatt egy kicsit idegeskedtem. Ne az legyen ország-világ előtt, hogy elfelejtettem, mit kell énekelni.
- Úgyis hadarni kell. Bár ez nekem kellemes meglepetés volt, hogy milyen jól mondod a szöveget, mennyire érthetően.
- Nekem ez misszióm. Ne óbégatás legyen az egész. Nekem nem az a képem az éneklésről, hogy a hangok szépek legyenek, hanem hogy mondjam a szöveget, ami oda van írva.
- Lehet egy ilyen, régóta futó rendezésben eredetinek lenni?
- Bizonyos dolgokat elfogadtak.
- De ezt hogy kell elérni? Ki az, aki rábólint, hogy mehet?
- A rendező nem volt ott, és viszonylag ragaszkodnak a keretekhez. Az asszisztens aztán vagy elfogadja a javaslatodat, vagy nem. Vagy elfogadja, de aztán mégis marad az eredeti megoldás.
- Megnézted magadat?
- Megnéztem, látni akartam a közelieken, hogy milyen vagyok, mennyire jön az át, amit akarok. Nem is igazán akarom, nem ez a lényeg. Minden inkább történik velem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.