Alfred Brendel

Zongorista volt, mi más? Elég sok más, költő is, meg olyan zenetudós-féle is, érdekes, bár nem átütő hatású műsorokat készített a Schubert-szonátákról, könyveket írt a zenéről, szóval olyan okos ember. Okos ember, aki a gondolatai jelentős részét a zongoránál fejtette ki. Valószínűleg ebben különbözött a legtöbb közismert zongoristától, a zenélés elsősorban nem érzelmi kiáradás volt nála, hanem kommunikáció. A zongora nem a meghosszabbított énje, hanem eszköz, amivel megértetheti magát. Egyszer rám jött a félelem, hogy talán már nem jön többet Magyarországra, és kiutaztam Salzburgba, hogy mégis halljam. Nem érte meg, mert jött is utána Magyarországra, és a koncert sem volt olyan elementáris. Leginkább arra emlékszem, hogy játszik a teremben, játszik, és közben hitetlenkedve ingatja a fejét, hogy mennyien köhögnek, miközben ő játszik. Úgy látszik, nem ismerte a trükköt: úgy kell zongorázni, hogy lélegezni is elfelejtsenek. Akár másfél órán át.

Nem gondoltam, hogy utána annyira meg fogom tudni szeretni. De láttam próbálni a Zeneakadémián, láttam a leukoplaszttal beragasztott ujjait, a körmét védte a behasadozástól, meg hogy milyen megdöbbentő arcokat vág játék közben, mint akinek látomása van. Talán látomása volt. Aztán a búcsúturné, még egyszer utoljára beutazta a világot, mielőtt 2008-ban szegre nem akasztotta a leukoplasztot. A Fesztiválzenekarral játszott, a koncert második részét a nézőtéren hallgatta meg. Mert érdekelte, meg nyilván okosabb, hasznosabb elfoglaltságot nem tudott vagy nem akart kitalálni magának estére. Semmi oka nem volt, hogy megjátssza magát, 77 éves volt, és búcsúzott a nyilvános koncertekről, de mégis izgatta a zene. Akkor gondoltam rá először, hogy ez az egész talán nekünk is kitarthat egy életen át.