Szerintem évtizedek óta látom az emléktáblát a Deák Ferenc utcában, de soha nem jutott eszembe utánanézni, pontosan kinek az emlékére is helyezték a falra. Valami régi festő. Az meg végképp nem jutott az eszembe, hogy Marastoni Jakab nem is magyar származású, végül is van hasonló magyar név, Monostori, ez meg Marastoni. De a szó közepén az s az sz, a Jakab is csak fordítás, ő eredetileg Giacomo vagy Jacopo, ha velencei. És ha nekem nem jutott eszembe, hogy utánanézzek, szerencsére a szakembereknek eszébe jutott, most nyílt a Marastoni-kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban.

Amit tudni lehet vagy illik róla, azt elmesélik a kiállításon, portréfestő, az első Magyar Festőakadémia alapítója, elég változatos színvonalon dolgozott, de ha formában volt, szépek a képei.

Igazából az út az érdekes. Ahhoz szoktunk, hogy innét mennek az emberek Itáliába szerencsét próbálni, miközben van egy nagyon látványos ellenirányú vándorlás is. Ma is van, és érteni is vélem, miért, egy Gianni Annoni biztos sokra vitte volna otthon is, de olyan intézmény, a nemzet olasza nem lehetett volna, mint nálunk. Vagy Marco Rossi. Vagy a karmesterek, akiket megszerettünk, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patané, Rico Saccani, Pier Giorgio Morandi. Nekik is előfutáruk volt Marastoni, Velencében született és tanult, amennyire kikutatták, nem is tartozott az akadémiai bénák közé, négy rajza is díjnyertes volt, meg is lehetett találni a raktárban, és most meg is lehet nézni azokat. Aztán Marastoni elindult észak felé, Trieszt, Bécs, Pozsony, Pest, és itt maradt. Hogy kiteljesedett így a pályája, vagy megfeneklett a pesti porban, azt nem lehet megmondani. Akárhogy is, az ember szebb sorsot kíván a követőinek, mint ami neki jutott, mert Marastoni Jakab megvakult, és elmegyógyintézetben halt meg, ötvenhat évesen.