Bizonyos, leginkább Alfred Brendel-i okokból Liszt Zarándokévek című ciklusát hallgatom, annak második kötetében van az Il penseroso című darab. Tudható, hogy ki ez a penseroso, vagyis gondolkodó, Lorenzo Medici. Talán fölösleges mondani, hogy ez a Lorenzo nem az a Lorenzo, nem il Magnifico, csak az unokája, Urbino hercege, de hát a Medici család ilyen ötletes volt névadásban, akit nem Lorenzónak hívtak, azt Cosimónak, vagy, legvégső esetben Giulianónak. Túl sok ideje nem volt a gondolkodónak gondolkodni, már 26 évesen meghalt, egy lány maradt utána, aki viszont szép karriert futott be, nem is annyira az atyjának, mint inkább a két Medici-pápának köszönhetően, ő volt Medici Katalin, Franciaország királynéja. (Ha már a zenei vonatkozásokat keressük: az ő leánya meg Valois Erzsébet volt, akibe egyszerre szerelmes a Don Carlosban atya és fia.)
Szóval Lisztet hallgatom, az Il penserosót, Brendel bombázza a klaviatúra alsó fertályát, és arra gondolok, hogy ha Lisztnek lett volna egy létrája, amikor a Medici kápolnában jár, talán más művet írt volna. Mert ezek az emelkedett sötét gondolatok voltaképpen nem illenek a szoborhoz. Nappali fényben is kissé árnyékba borul az arca, de az is látható (létráról), hogy a kitekeredett jobb kezében egy pénzérme van. Vagy azért mert zsugori volt, vagy azért, mert bőkezű.
Arról nem is beszélve, hogy van, aki szerint a két szobor már eleve össze van cserélve, mert Giuliano kezében marsallbot van, pedig ő nem is volt hadvezér, ellentétben Lorenzóval, aki rövid uralkodása jelentős részét háborúzással töltötte.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.