Képalkotás

Képek maradnak meg a Duda Éva Társulat Frida előadásából, ami, tekintve, hogy Frida Kahlo festő volt, és róla szól az előadás, nem is volna baj. Tekintve, hogy színházi előadás, sőt táncelőadás, amiről szó van, talán mégis baj.

Bár az is megmaradt, hogy Duda Éva az előadás kezdete előtt kiállt a függöny elé, és hosszan-hosszan beszélt, annak ellenére, hogy ő maga is mondta: tudja, hogy az érdeklődés nem neki szól elsősorban, hanem Frida Kahlónak. Mindegy, ő azért elmondta, hogy ezentúl itt is lesznek, az Eiffelben, és hogy eltörte a lábát, de már kivették belőle a fémeket, hogy a menedzsere biztatására készítette el a második Frida-estjét. Lehet, hogy van ennek valami értelme, fokozza a várakozást.

Annyira viszont nincs értelme fokozni, mert a végén (legalábbis bennem) csak képek maradnak meg, mexikói halálfigurák, felvonulások, a füstölgő szerelmesek. Ami az est dramaturgiáját illeti, egy kicsit hosszú az egész, és ez azért különös, mert van benne egy Carnevale című rész, a zenéje a Bolero, és az egész meglehetősen önállónak látszik, ki lehetne venni a történetből különösebb veszteség nélkül, vagy elő lehetne külön is adni. Igaz, Bolero feldolgozásnak meg egy kicsit kevés, miközben zajlik a zenében a nagy crescendo, nem ezt látni a színpadon, nincsenek elegen, nem tombol a tánc.

A hosszúság és parttalanság érzetét erősíti a tánc egyformasága is, egyszerűen fogalmazva: Frida ugyanúgy táncol, ha jókedve van, ha szerelmes, ha csalódott, ha válni kell. Történnek vele a dolgok, de azok nem hagynak nyomot a mozgásán. Nyilván mert festő volt, nem táncos.