Néha az a borús benyomásom, hogy a művelt és intelligens embert az különbözteti meg a kevésbé művelt és intelligens embertől, hogy kik azok, akiknek a privát ügyei iránt érdeklődik. A kevésbé műveltet a politikusok és sportolók izgatják, a műveltet meg a művészek. Csinszka kivel kavart élete során, József Attila nővérei milyen sorrendben mentek feleségül Makai Ödönhöz.

Sajnos az egész magamról jutott az eszembe, ahogy Pablo Casalst hallgattam, triófelvételek az ötvenes évek elejéről. A hegedűs Alexander Schneider, a zongorista Eugene Istomin. Casals dörmög, ami elég vicces, mert a csellója is dörmög nemcsak ő maga, amikor valahogy be akarja indítani a zenét, akkor mélyen nyög egyet-egyet, ami nem sokban különbözik a hangszeres hozzászólásaitól.

De emellett azon gondolkodom, hogy hogyan is volt ez. Eugene Istomin ekkor nagyon fiatal ember volt, de már szép múlttal, mert csodazongoristaként kezdte a pályát, tizenévesen már a legnagyobb amerikai zenekarokkal lépett föl. Aztán odakavarodott Casals köréhez, a szólista karrierje mellett elindult az, amivel később a legmesszebb jutott, a kamarazenészi élete. Nemcsak Casalsnak volt kísérője, de utóbb egy másik trióban is tag volt, Isaac Sternnel és Leonard Rose-zal.

Aztán ehhez a körhöz odacsapódott egy még fiatalabb csellista lány, Marta Martinez, akit Pablo Casals 1957-ben feleségül vett. A korkülönbség épp hatvan év volt közöttük. Vagy ahogy Casals írta, sokan megszóltak minket, hiszen nem gyakori, hogy a vőlegény harmincöt évvel idősebb az apósánál.

Tizenhét évet éltek együtt, közben szimfonikus zenekart alapítottak, zenei fesztiválokat szerveztek, feltehetőleg boldogan éltek. Aztán Casals meghalt, és elég furcsa módon két évre rá Marta és Istomin összeházasodtak.

Az ember azt érzi, hogy az egészben valami nem stimmel, közben meg az is lehet, hogy minden stimmel, ugyanaz az ember töltött be központi szerepet az életükben, és az ő elvesztésével egymásnak maradtak. Vagy nem tudom. Szerencsére eszembe jutott az is, hogy semmi közöm hozzá.