Közben Arthur Rubinstein (haladok a könyvvel) karriert csinált Párizsban, és ennek részeként meglepve veszi tudomásul, hogy be kell mennie a Le Figaro szerkesztőségébe, és le kell diktálnia, hogy mit is írjon róla a kritikus. Elég rosszul esik neki a felismerés, hogy a sajtósiker pénz- és ismeretségi kérdés, még föl is kiált, hogy: O tempora! O mores! De hát mikor volt ez másképp. A költő, Heinrich Heine mellékállásban zenekritikákat is írt, és neki is volt egy kellemetlen megbeszélése Liszt Ferenccel, amikor fölajánlotta, hogy némi pénzért cserébe kedvezően fogja fogadni Liszt művészetét. Liszt nem fizetett, Heine fanyalgott, o tempora, o mores.  

Ha van valami, amiben javult a világ, az a zenekritikusok lepénzelése. Mennyire jó lett volna erkölcsileg fölháborodni, és dühösen kikérni magamnak a feltételezést, hogy az ítéletemet befolyásolni lehet, de érdemben, komolyan soha nem ajánlottak föl ellentételezést a kritikáért.

Azt sem tudom, hogy ennek örülni kell-e vagy sem. Mert nemcsak a világ lelki igényei változtak, nem jutottunk el odáig, hogy legalább a zenéről ne hazudozzunk, hanem a komolyzene fontossága csökkent: tökmindegy, hogy ki játszott, mit és hogyan. O tempora.