Mozarttól semmi?

A kérdés Thomas Beechamtől származik, amikor nézte a hatvanadik születésnapjára kapott gratuláló táviratokat. A nagy zeneszerzők, Stravinsky, Richard Strauss, Sibelius… Mozarttól semmi?

De hát ő ilyen volt, vicces karmester, egy könyvben össze is gyűjtötték a vele kapcsolatos anekdotákat és a mondásait, az én kedvencem még mindig az, amikor azt mondta, lesz csembaló is, bár olyan a hangja, mintha két csontváz szeretkezne a bádogtetőn. Van egy lemezem, amin próbál, ott is ez megy, a zenekar végig neveti a próbát, ő meg szerepel, de szigorúan szóban, történeteket mesél, szórakoztatja a közönségét, vagyis ebben az esetben a zenekart.

Elég könnyű félreérteni a jelenséget, azt hinni, hogy ennyi volt a művészete, abban a korban, amelyben minden valamirevaló karmester ordított, ő mesélt. Ezért aztán szerették, és fenntartották a legendáját. Ott vannak a lemezei, jók, persze, hogy jók, de soha nem nyúlnék első szándékkal Beecham után, még akkor sem, ha a nagy kedvenceiről, Haydnról, Schubertről vagy Mozartról van szó.

És akkor tegnap föltettem egy Kedvenc nyitányaim című lemezt, nem is vártam semmit tőle, és olyan elképesztő Tolvaj szarka nyitány szólt róla, olyan hatalmas Rossini crescendo bomlott ki, olyan vicces volt az egész, vicces és lángelméjű (mármint Rossini), miközben itt sem volt az a nagy, zenekari berezeltetés, hogy itt aztán mindennek nagyon és nagyon egyszerre kell szólnia… A szokásos Beecham-közhelyet, amely szerint jó ő lemezen is, de meg sem közelíti a koncertjeit, ki kell dobni a zenetörténeti szemétdombra. Éljen Sir Thomas.