Az egyik 2005 júniusában készült. Meleg volt, próba a Zeneakadémián, Annyira meleg, hogy Norrington lerúgta a cipőjét, mezítláb állt a pódiumon, mezítláb vezényelt, aztán leugrott, kiült a széksorokba, és hallgatta, hogyan szól a Camerata Salzburg. Nekik játszanak, mármint nekünk, nem az a lényeg, hogy a karmester mit hall, hanem hogy a közönségnek mi szól. Igaz, nem szaladt föl a másodikra, hogy ellenőrizze, az ott ülőknek milyen lesz az élmény, de megtette az elvárhatót. Vagyis sokkal többet.   

A másik kép 2018-ból való, a Müpából. Mozart-koncert, a B-dúr szimfónia első tétele után valaki bátortalanul tapsolni kezd, néhányat magával visz a lelkesedés, mások pisszegnek, ahogy ilyenkor szokás. Sir Roger megfordul a pódiumon, kezével biztatja a tapsolókat, tessék csak nyugodtan tapsikolni, ha tetszett, két ujjával mosolyra húzza a száját, tessék csak nyugodtan örülni. Azért vagyunk itt.

Azért volt itt.