A nyolcvanas évek végén, amikor először voltam a veronai Arenában, az egyik nagy csoda a gyertyázás volt. Mindenki vehetett magának egy dobozból egy (vagy akárhány) tortára való gyertyát, amit aztán meggyújthatott az előadás kezdetén. A hagyomány a veronai operaelőadások kezdetéig, 1913-ig ment vissza, akkor még nem volt nézőtéri világítás, és ha valaki követni akarta a librettót, netán a partitúrát nézegette a színpad helyett, magának kellett gondoskodnia a világításról.

A hagyomány egyszer kihalt, de aztán visszajött a nyolcvanas években, reklámcélból a Vicenzi nevű keksz- és süteménygyár visszahozta a gyertyákat. Ha nagyon keresném, talán megtalálnám otthon az enyémeket.

Most megint kihalni látszik ez a hagyomány, nem láttam gyertyázókat, sok értelme nem is volna, aki világítani akar, előveszi a mobilját, de minek világítani, van fény, felirat is van már a színpad két oldalán. A színpadi erős fényekre gyertyákkal aligha lehetne válaszolni, szóval még csak az sincs, hogy így jelezhetnénk az előadóknak: veletek vagyunk.  

Mielőtt eljutnánk oda, hogy régen minden jobb volt, azért most van vécé, nem az antik mintára kvázi-nyilvános vizelés az egyetlen megoldás. Éljen a ma.