Azt gondolom magamról, hogy a kevesek közé tartozom. Mármint azon kevesek közé, akinek mond valamit Tom Lehrer neve. Nem dicsekszem vele, véletlen szerencse, édesapám kapott egy Lehrer-lemezt valamikor Amerikából (vagy inkább Amerikában, aztán hazahozta), gyerekként meghallgattam, el is tettem, mert valaki vicceseket mondott angolul, az emberek nevettek. Ő meg zongorázott és énekelt. An Evening Wasted with Tom Lehrer – ez volt a lemez címe.

Nem csodálkozom, hogy nem volt nálunk a címlapokon a halálhíre. Pedig szellemes dalokat írt, arról, milyen jó szabadidős tevékenység megmérgezni a galambokat a parkban, vagy csak egymás után sorolta az elemek nevét arzéntól vanádiumig, nagyon jól is adta elő, saját magát kísérte a zongorán, pompás érzékkel, mindig hagyott időt a publikumnak, hogy kinevetgélje magát, és csak utána folytatta. De mindez az ötvenes-hatvanas években történt, Tom Lehrer 1967-ben visszavonult a pódiumtól, és azt csinálta, amit feltehetően jobban szeretett: tanított. Mert elsősorban matematikus volt, csak időtöltésből írt dalokat, amik túl jól sikerültek. Hanem a matematika a jelek szerint komolyabb dolog volt, legalábbis neki.

Néha elővették a dalait, az angol zenés színházi producer, Cameron Mackintosh, aki világsikerre vitte A nyomorultakat vagy Az operaház fantomját, összeállított egy Tom Lehrer-showt, az is siker volt, de Lehrer már nem hagyta magát kimozdítani a tanárságból. Legfeljebb annyira, hogy zenés színházat is tanított, nemcsak matekot. Azt persze nem lehet tudni, hogy egyszerűen elfogyott belőle az ötlet, vagy ha eszébe jutott egy jó dal, inkább gyorsan elfelejtette.