Modena már régen mögöttem, de nem tudok szabadulni Pavarottitól. Meg nem is akarok, inkább azon agyalok, amin 1990-ben, a három tenor koncert után agyaltak az emberek, hogy akkor most ki a legjobb: Domingo vagy Pavarotti? Ez a zeneiség, ez a lelkiség vagy az a hangszín, azok a magasságok. Az az áradás. 

Mennyi telt el azóta? Harmincöt év. Kicsit talán jobban látja az ember, hogy nem is itt volt a különbség kettejük között, inkább az élethez, és a színpadhoz való viszonyban. Úgy értem, Pavarotti is az a fajta énekes volt, aki eljutott a csúcsra, kitalálta önmagát, mindegy, hogy volt-e ebben segítője, menedzsere, akárkije, akármit nem lehet kitalálni. De megalkották ezt a jópofa, mosolygós olasz pasast, aki otthon színes ruhákban jár, de az igazi figurája a frakkos-szakállas, kezében a fehér kendővel. Amikor ez megvolt, már csak az volt a kérdés, hogy ezt meddig lehet eljátszani. Színes ing meg frakk van a végtelenségig, de a szakállat-szemöldököt egy idő után festeni kell. Festette. Amennyire tudom, festette mindhalálig.

Domingo végigélte az életet, párhuzamosan a színpadi életével, együtt öregedett a két énje, hősből apa lett, tenorból bariton, sötét hajú ifjúból előbb mákos hajú férfiú, mostanra őszapó. Elsőre persze ez tetszik jobban, de ha utánagondolok, Pavarottinak is volt ereje, kétségbeesése, szerelme hozzá, hogy kilépjen a kedélyes atya szerepéből, Domingo is hallgatja, hogy miért nem hagyja már abba, de megy tovább.

Mindenkinek máshogy nehéz, de azért nehéz.