Hogy úgy mondjam: kivégeztem a Vörös és fekete második kötetét is, és ha valaki nem olvasta volna a könyvet, és úgy szeretné, hogy ne tudja, mi a vége, annak szólok, hogy ne tovább. A kérdés persze az, hogy lehet-e még klasszikust olvasni úgy, hogy az ember ne tudja, mi a vége. Ha nagyon nem figyelt oda irodalomórán, és aztán mégis rájött az olvasás, akkor talán. De leginkább akkor sem, mert az, amit az elektronikus könyvek nagy hátrányának szoktak feltüntetni, hogy nem lehet tudni, mennyi van hátra a könyvből (igazából persze lehet), az a papírkönyvnél árulkodó: megyünk előre a történetben, de már csak olyan két-három milliméter oldalvastagság van hátra, nem létezik, hogy felmentsék, és elkezdődjék az új élete. Vagy ha mégis, akkor kell valahol lennie egy harmadik kötetnek is.

Amúgy sem tudom: ilyesmi akkor létezett? Gyilkossági kísérletért is halálra lehetett valakit ítélni? Vagy azért a szépséges utolsó bekezdésért föl kellett áldozni mindent és mindenkit, még a francia igazságszolgáltatást is?

Nem bírom ki idemásolom a szépséges utolsót.

Rénalné megtartotta az ígéretét. Semmilyen módon nem próbált meg véget vetni az életének, de három nappal Julien kivégzése után gyermekeit átölelve meghalt.