Freddie Mercuryt szerettem volna megnézni a Nemzeti Múzeumban, de nem sikerült, mert „öt órakor lezárja a pénztárt a NAV”, de az épület háta mögött zene szólt, hát elsétáltam arra. Táncoltak. Rendes társastáncokat, a lemezlovas mindig bemondta, milyen tánc következik, meg hogy hölgyválasz, és különféle tudású és korú párok ropták, lendülettel vagy lendület nélkül, éppen csak toporogtak vagy elegáns tartásban siklottak a föld fölött. Nem tudtam abbahagyni a bámulást. Közben az is kiderült, hogy jól tettem, hogy nem hagytam abba, mert ezen a nyáron már több ilyen alkalom nem lesz, vagy legalábbis nem a Harmónia Táncklub szervezésében. Szóval topogtak és siklottak, néha elcsodálkozott az ember a számválasztáson, angolkeringőztek a Hegedűs a háztetőnre, nahát, de az alapélmény…

Az alapélmény az, hogy mindig azt hittem, az emberi cselekvések között a legcsodálatosabb és legfelfoghatatlanabb a zenélés, de nem. A tánc éppen olyan.