A semmi tekergése

Csak két hét múlva kezdődnek a koncertek – mondja az ismerős biztonsági ember. Mit csináljak, eddig bírtam, ha nincs Müpa, van Ludwig Múzeum, az Esterházy Alapítvány díjaiért menő, ha nem is késhegyig, de valameddig tartó küzdelem. Az alapkérdésért, hogy jó, értem, ma már a rendes képzőművészet nem értéktárgyakat hoz létre (nem feltétlenül), nem kincsképző, de mi lesz ezekkel a dolgokkal? Az egyik díjazott Pap Gábor Uroborosza, egy önmaga farkába harapó kígyó. A kígyó átmegy a falon, nyomot hagy a földön. Mindenféle anyagból van, ruhából, lavórból, kenyérből, de legjellemzőbben vályogból. A vályog persze nem múzeumi alapanyag, biztosan félnek is, hogy megtelepednek benne eleven dolgok, tücskök, pókok, skorpiók, így a kígyó vályogi része plexibe van dobozolva. Valószínűleg igazuk van, ha darázsfészket akarnék művészeti céllal építeni, aligha engednének be vele a Louvre-ba, mégis: akkor most a helyszín győz a mű fölött?  Tényleg életellenes volna a múzeum? Igazából nem is ez most az érdekes, hanem hogy mi lesz a kígyóval? Egy hónap múlva vége a kiállításnak, akkor szétszerelik, és valahol a művész újra megalkotja? Hiszen ez nyerte az egyik fődíjat, meg kell maradnia, de hol? Ha a múzeum nem veszi meg, akkor a művész hazaviszi az anyagokat, és otthon az egyik, nem is egy, hanem két szobájában ezentúl ez lesz? Az uroborosz hagyományosan az örökkévalóságot jelenti, de így nagyon is átmenetinek tűnik az örökké. Vagy ez az uroborosz lényege, a kígyó nemcsak beleharap saját farkába, hanem föl is falja magát, és a világban marad egy kígyónyi üres tér?