Rátonyi Róbert-napot tartottam, többé-kevésbé akaratom vagy szándékaim ellenére. Délelőtt az Ábrahám Pál-lemezt hallgattam, de leginkább Melis György miatt, hogy valahogy és valakinek meg kellene mentenie Melis operett-felvételeit, hiszen zseniális ebben is. De hát lassan meg kell menteni Melis operai emlékezetét is, halad is idő, dolgozik a feledés.

A lemezen meg ott volt Rátonyi is hol mereven, hol hatásosan jókedvű formájában, Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, ez inkább merev, a Teve van egypúpú meg tényleg vidámságot áraszt. Eszembe jutott, hogy én gyerekként alapvetően féltem Rátonyi Róberttől, az állandóan ráfagyott nyuszifogú mosolyától, maszkszerű arcától, ami olyan tudott lenni, mint a hasbeszélők fabábuja. Beletelt néhány évbe, évtizedbe, amíg az ember meglátta ebben a hősiességet. Nem is láttam őt sokat a színpadon, leginkább a Sweeney Toddra emlékszem, akkor már beteg volt, parókával a fején gyűlöltette magát az alacsony számú közönséggel.

Este A csárdáskirálynő ment a Városmajorban, és az ember bizonyos kor fölött nem megy bizonyos szint alá, valószínűleg, ha kellően alacsony szám áll a születési éve mellett, akkor a jó Bóni grófokat is Rátonyihoz hasonlítja. A rosszakat meg inkább nem hasonlítja senkihez, csak eszébe jut Rátonyi, hogy mit dolgozott ezért a léhaságért, táncolt, énekelt. Akkoriban még mikrofonokat sem használtak erősítésre, egy Jaj, cica végére szerintem lógott a bele, a nyelve, de a nyakkendője, az nem. Mindig foglalkoztat a kérdés: hogy ebben a közönségnek mi a jó, azt értem. De hogy az előadónak…?