Végre megtaláltam a Mesterdalnokok-lemezemet. Nem akármelyiket, hanem a Klemperer vezényelte, budapesti előadást. Kétlemezes keresztmetszet, annak idején az igazi értők háborogtak, hogy miért nem a teljes, de ennek állítólag megvolt az oka, nem maradt meg elfogadható minőségben minden részlet, csak ennyi. Nyilván volt gyakorlati akadály is, hányan vannak a világban, akik hajlandóak Klemperer miatt magyarul, sistergősen végighallgatni az egész operát? Öt lemezt. Ámbár az is szórakoztató, amikor az ember találgatja: most az én lemezem kopog, vagy az eredeti korong, amire mentették a felvételt?

Szigorú arccal és szigorú lélekkel ültem hozzá, nem hiszek abban, hogy valaki zseniális karmester lehet, ha a zenekar nem szól zseniálisan, márpedig az Operaház zenekara 1950-ben sem volt világszám, ehhez jön még a hangminőség... Mindenki azt hall ki belőle, amit akar, de mi van, ha nem akar semmit sem kihallani az ember?

A nagy ellenállás a nyitány végéig tartott, ott Klemperer egy olyan vagány tempóváltást és hangsúlyeltolást mutat be, amitől az egész zene megváltozik, életre kel. Ja, hogy ez ilyen? Akkor máskor, mással miért nem ilyen?  

Nem is ezt akartam elmesélni, hanem Sárdy Jánost. A legtöbben szerintem ma már nem is tudják, hogy Sárdy János nemcsak a Mágnás Miskában volt Baracs, nem csak ehhez a furcsa tájszólású danoláshoz értett, de az Operaház tagjaként a Mesterdalnokokban is benne volt. Sajnos a lemezre átmentett részleteken nem sokat hallani, de azért a harmadik felvonás eleje megvan, és tényleg nagyszerű. Annyira nagyszerű, hogy Klemperer állítólag sok-sok év múlva is emlegette, élete legjobb Dávidja a budapesti volt, hogy is hívták...? Sárdy, ez az, Sárdy.

Ilyen is van, a köz emlékezetében mégis az a három metszőfogú Baracs marad meg, a siker a művészeti teljesítmény ellensége.