Az egész annak köszönhető, hogy Radnóti olyan rosszul van képviselve a Spotify-on. Nem tudhatom, Tajtékos ég, és attól kezdve már Szabó Balázs bandája következik, ami nekem sajnos elviselhetetlen. Pedig valamit hallgatni akartam, amíg lehunyt szemmel fekszem a napon, hát mi legyen az, mi legyen az… Szabó Magda. Nem a Tündér Lala, nem a Bárány Boldizsár, de harmadiknak föladta Az őzet.

Ez is egy életprogram, egy életet tagoló momentum lehet: hányszor ismeri föl valaki Szabó Magda íróságát. Először az Abigéllel, de azt kinövi az ember, König tanár, meg jó napot kívánok, Isten áldásával. Aztán nekem baráti javaslatra Az ajtó következett. Lebeszélésnek a Bereményi Géza rendezte Régimódi történet, és most újra ráismerésnek Az őz. Ebben azért nagy segítség Für Anikó, aki úgy mondja, nem is tudom, úgy mondja, ahogy mondani kell. Egy kicsit gyorsan, egy kicsit megállíthatatlanul, piciket sóhajtva vagy nyelve, teljesen élőbeszédszerűen, hiszen ez maga a könyv is, valaki leül, és csak mondja, mondja, mondja. De érdekes, amit mond.

Valószínűleg ez is Szabó Magda lényegéhez tartozik, vagy talán ez a lényege, ez a csillapíthatatlan mesélési vágy. Hogy ha hétfőn befejezett egy regényt, akkor kedden elkezdte a következőt. Persze: úgy is kell mondani, hogy abban öröme legyen a hallgatónak-olvasónak, de mégis ez az irodalmi ősforma, az énekmondás, a rapszódosz, akinek férfiúról szól a múzsa. Vagy nőről.