A magyar kultúra-történelem egyik rejtélye, hogyan lehetett Dohnányi Ernőt náciként vagy nácibarátként üldözni a háború után. Hiszen az egyik fia benne volt a Hitler elleni összeesküvésben, elfogták, megkínozták és kivégezték. El lehet képzelni, az idősb Dohnányi mennyire lelkesedett akár a magyar, akár a német rezsimért.

Ennek a kivégzett fiúnak volt gyermeke a most elhunyt Christoph von Dohnányi, a sokra becsült, nagyra tartott, de valószínűleg mégsem eléggé becsült, és mégsem eléggé nagyra tartott karmester. Talán ha ma kezdené a pályát, és a sok sztár és sztárocska között feltűnne valaki, aki igazán tudja, miről van szó, igazán mindent hall a zenekarban, és kitartó, ha kell helyben maradó, aki vegyíti az új és a régebbi zenét, otthon van az operában és a szimfonikus repertoárban is.

Ábránd. A valóságban Christoph von Dohnányi a diktátor-karmesterség és a szárnyaló zenei sztárok idejében élt, és semmilyen hajlama nem volt sem egyikre, sem másikra. Zenélni szeretett. Majdnem húsz évig irányította a Cleveland Orchestrát, amit Széll György tett naggyá, aztán Lorin Maazel tett közepessé. Von Dohnányi visszaállította a zenekar rangját és színvonalát. (A fogadtatás is ilyen volt, újra nagyszerű a zenekar. Ahogy von Dohnányi akkoriban mondta: adunk egy csodás koncertet, és Széll kap egy csodás kritikát.) Mégis elküldték, mert azt hitték, ő tehet róla, hogy a kilencvenes években bizonyos projektek félbemaradtak – leginkább egy Wagner Ring lemezfelvétel. Nem tűnt föl a döntéshozóknak, hogy a világ változott meg, az emberek leszoktak a lemezezésről, A Cleveland Orchestra azóta sincs szerződtetve semelyik kiadónál. Lassan nincs is hová szerződni. Ha ma indulna? Lehet, hogy el sem indulna.  

Azért nem sorscsapások sorozata az élete, nyilván a halála után újra fölfedezik, fölfedezzük Christoph von Dohnányi nagyszerűségét. És volt az a pillanat a Müpában, a koncertje végén, amikor hátrafordult a közönséghez, és azt mondta: most akkor játszanánk valamit a nagypapától. Azért ez kinek adatik meg?