Parasztkántálás

Amikor figyelmesebben kezdtem zenét hallgatni, azt mondták, öt nagy Mozart-opera van, Szöktetés, Figaro, Don Giovanni, Cosi fan tutte, Varázsfuvola. Aztán ehhez jött az idők során a Titus kegyelme, de mintha mégis öt nagy Mozart-opera maradt volna. Hová lett a Szöktetés? Nem tűnt el, de átalakult, a vitathatatlan darabok közül a problémásak közé került. Mert hogy a történet mégis olyan kellemetlen, hiába nagy lélek Szelim basa, azért elég erőszakos, nem beszélve Ozminról, aki nem nagy lélek, mégis erőszakos. Szóval előítéletes a cselekmény, ráadásul a gyakorlatban is problémás a színrevitel, ma már rendes operaház nem játszik, csak eredeti nyelven, de akkor kellene egy német színész, és a magyar operaénekeseket is meg kellene tanítani valami németszerű kiejtésre.

Persze ugyanez elmondható A varázsfuvoláról is, az mégis őrzi a helyét. Vannak ilyen darabok, minden zenei értékük ellenére kimennek a divatból. Együtt nőttünk föl, és ők valahogy elkeveredtek útközben. Tegnap eszembe jutott egy másik, a Parasztkantáta. Lehet, hogy a furulyázni tanuló gyermekeknek még el kell fújniuk a nyitó kettőst, de nem is emlékszem, hogy az elmúlt időkben koncerten játszották volna a darabot. Jó, a szövege ennek sem túl elmés, a magyar szöveg meg még kevésbé, te jó szántóvető, és viruló rózsatő. Az eredetiben a parasztok kitűnő földesurukat, bizonyos Dieskaut ünneplik, ezért is szórakoztató, amikor Dietrich Fischer-Dieskau a basszus szólam, ő saját magát köszöntheti, es lebe Dieskau und sein Haus, ellentétben az adószedővel, aki nyúzza a földművest.  Ez is milyen régi trükk, már Tinódi is az udvarbírát szerette a kulcsárok ellenében. Tény, hogy a Parasztkantáta nem épp a legégetőbb társadalmi problémákat dolgozza föl zenés változatban, de azért hiányzik. És, ahogy nézem, hiányozni is fog egy ideig