Korhű korszer

Voltaképpen tetszik az új Capella Savaria lemez, már csak azért is, mert ránézésre olyan, mintha ennél fölöslegesebb dolgot kitalálni sem lehetne. Bach zenekari szivitek, de nem is az összes, hanem amennyi egy CD-re ráfér: a négyből három. Miért ne?

Miért igen? Mérhetetlen mennyiségű felvétel készült a művekből az elmúlt száz évben, korhűen és korhűtelenül, félig korhűen, és egészen elszálltan. Nem lehet mit kitalálni velük kapcsolatban. Egy halom zenekar többször is fölvette, és, mondjuk a St. Martin in the Fields úgy, hogy el sem hinné az ember, ugyanaz a zenekar játszik, ugyanazzal a karmesterrel.

Aztán az elmélet gyakorlattá válik, fölteszi az ember a lemezt, és az gazolja magát. Nem talál ki semmit, nincs új megvilágítás, soha nem hallott megoldás, mégis ismerős az egész. Mondjuk, hogy magunkra ismerünk. A kísérőszöveg, Szabó Balázs kifejezetten jó munkája, idézi Goethét, aki a D-dúr szvitet zongorázó Mendelssohnt hallván azt mondta: valósággal maga előtt látja a fényesen öltözött rokokó társaságit, amint egy széles lépcsősoron lépdel lefelé. Jó, hát Goethének sem lehetett könnyű, mindig mondani kellett valami bölcsességet. A borító tervezőjét is mintha ez fogta volna meg, csak sajnos nem talált rokokó jelenetet, így 19. századi táncosok illegetik magukat a képen. Az viszont jó, hogy zenekar és a kísérőfüzet írója sem egyeztetett, ami a lemezen van, az olyan, mintha váratlan földrengés rázta volna meg a széles lépcsősort, morajlik az üstdob, szanaszét szalad a fényes társaság. És utána az Air, szemérmesen, nehogy túlságosan kimutassuk az érzelmeket, szép ez a dallam, sőt, nagyon szép, de mennyivel izgalmasabb az, ami a kíséretben pönög.

Nem a legábrándosabb, nem a legszebb felvétel. De igaz.