A trombita nagyon hangos

Magyarországi bemutatóra készül a MÁV Szimfonikus Zenekar, Wynton Marsalis Trombitaversenye hangzik el pénteken a Zeneakadémián. A szólista Tarkövi Gábor.

• Te hoztad a művet?
• Igen.
• És nem bántad meg?
• Egyáltalán nem. Egy jó barátom írta...
• Ja, hogy te ismered Wynton Marsalist.
• Még a Berlini Filharmonikusoknál dolgoztam, amikor együtt léptünk föl. A koncert első fele Stravinsky Petruska volt, a második félidőben ment az ő Swing Symphonyja, ahol együtt csücsültunk a pódiumon. Nagyon jóban lettünk, utána is tartottuk a kapcsolatot. Aztán kiderült, hogy írt egy Trombitaversenyt. Ezt már többen játszották, én nem voltam benne az első szólistacsoportban.
• De ő maga nem játszotta, ugye.
• Nem is fogja. Ahhoz ő túl perfekcionista. De játszotta egy clevelandi trombitás, Michael Sachs, aztán Hakan Hardenberger, és Alison Balsom is, nagyon jól...
• Nagyon jól? Balsom játszott Pesten is, a Vigadóban, hát nem az volt életem trombitás élménye.
• A BBC zenekarral játszotta tavaly az Edinburgh-i Fesztiválon, elküldte a felvételt Wynton, és az szép. Nagyon szép. Nagyon muzikálisan állt a darabhoz, és nem technikailag, ami nagyon jót tett a műnek. Bécsben is előadták, ott találkoztam is Wyntonnal, szóval a mű eljátszása nekem nagy vágyam volt.
• És ilyenkor mi a teendő? Végigjárod a magyar zenekarokat: nem érdekel valakit a Marsalis Trombitaverseny?
• Csak egy valakit kérdeztem meg, Farkas Robit. Voltunk egy buliban három éve, rengeteget beszélgettünk. Ő ott tanult, azon az egyetemen, ahol én most tanítok, de nem ismertük egymást a buli előtt. Azt mondta, nagyon szívesen csinálna velem valamit itt, a MÁV zenekarnál. Aztán jött ez a darab, kérdeztem, nincs-e kedve hozzá. Óriási a zenekar, biztosan a kotta is sokba kerül...
• A Haydn Trombitaverseny egyszerűbb lett volna.
• Egyszerűbb, de azt már sokan játszották. Viszont várni kellett, amíg a megrendelői kör mind lejátssza a darabot. Csak tavaly lehetett egyáltalán megtudni, hogy mennyibe kerül a kotta.
• Nagyon nehéz a játszanivaló?
• Zeneileg nagyon sok szín van benne, és ha ezt a sok színt meg tudjuk mutatni, akkor a nehézsége talán nem tűnik föl. Mindenkinek nehéz, végül is trombitás írta, és iszonyatos technikája van Wyntonnak, de őt inkább a zene izgatta, a stílusok, a színek. Nagyon jó a darab, friss, és el lett már többször játszva, de nem mindig nagyon jól. Ami aztán nem tett jót neki, mert a szólisták azt hitték, nem éri meg nekik ezzel foglalkozni.
• Miért nincs a műből lemezfelvétel?
• Még nagyon új.
• Ennél jobban már nem lehet szárnyra bocsátani egy darabot. Wynton Marsalis írta és még trombita is – de akkor lehet, hogy ez sem elég.
• A lemezcégnek is kell akarni, ki kell fizetni a jogdíjakat, ami nem lehet kevés. És eladni a lemezt, az se könnyű.
• Miért nincs a világban több trombitaverseny? A 20. század első felében két hangszer jött divatba, a trombita és a szaxofon. Azt hinné az ember, hogy a zeneszerzők nekiálltak új műveket írni a két divatos instrumentumnak. Ehhez képest... Pont Alison Balsom mondta, hogy kétszáz éve nem írtak ilyen jelentős trombitaversenyt. Hummel után jött egy nagy lyuk, és most Marsalis.
• Voltak azért trombitaversenyek, de nem annyira jelentős zeneszerzők írták, így a nagyközönség nem ismeri őket. A franciák azért kaptak néhány versenyművet, Desenclos, Tomasi, és vannak kamaraművek. Ilyen nagy művet senki nem írt. Mi játsszuk a Ligeti Grand macabre-t, azt az őrült szopránáriát, amit átírt Elgar Howarth Bécsben, mert megbetegedett az énekes. Aztán Kurtág kapott egy felkérést a berliniektől – csak nem írta meg. Akkor lenne egy trombitaversenyünk egy nagyon jó zeneszerzőtől.
• Anyazenekarod, a Berlini Filharmonikusok nem tervezi ezt?
• Onnét én eljöttem, és rögtön elég messze kerül az ember – ez így is van rendjén.
• Miért jöttél el?
• Kaptam egy nagyon jó ajánlatot az egyetemtől, a berlini UdK-tól, de ötvenéves korom előtt alá kellett írnom a szerződést. Pont akkor volt egy nagy változás a zenekarban. Tizenöt évet játszottam Simon Rattle-lel, és akkor jött az új zeneigazgató, Kirill Petrenko. Gondoltam, hogy jó, akkor most én is váltok. Másfél évig dolgoztam mind a két helyen, de az nagyon sok volt. Így aztán fölmondtam a zenekarnál, és most már nagyon örülök neki. Imádok tanítani, van szabadidőm – jobb így.
• Van, hogy az ember már nem akarja elölről kezdeni egy új karmesterrel. Tényleg, te mindenkivel játszottál, aki ma nagynak számít, volt közülük kedvenced? Akire úgy gondolsz most, hogy hú, azért az nagy zenész?
• Többen is. Bernard Haitink...
• Akire kevesen gondolnak nagy tisztelettel.
• A zenészek imádták. Én is. Ő is minket. Elegánsan dirigált. Aztán Mariss Jansons, aki a Berliniek előtt a Bajor Rádió Zenekaránál volt a főnököm. Vele volt egy ilyen kelet-európai kapcsolatom. Amikor Berlinbe jött, mindig mondta, hogy jöjjön, beszélgessünk kicsit. Berlinben az a szokás, hogy a fellépő művészekkel időnként interjút készítenek a zenekari művészek. Mikor Jansonst kérdezték, hogy kivel beszélgetne, akkor mondta, hogy a Gáborral. De miről beszélgessünk? A darabokról? Sosztakovics és Bartók volt műsoron. Nem, nem, azt majd elolvassák a Wikipedián. A végén tényleg jót beszélgettünk a honvágyról. Mert mondtam neki, hogy ha Bartókot játszunk, akkor annyira elfog engem a honvágy, annyira a magaménak érzem a zenét, és hogy ő is ezt érzi-e valakivel kapcsolatban. Érdekeseket mondott a gyerekkoráról is, mert ő a rigai gettóban volt másfél évig. A beszélgetés végén Jansons azt mondta, hogy ha majd nem tudok trombitálni, elmehetek riporternek.
• Mondtad, hogy Rattle-lel is jóban voltál.
• Jókat tudtam vele játszani. A trombita az mégis olyan hangos hangszer, hogy ha az ember rosszul érzi magát egy karmesterrel, sok mindent tönkre tehet. Nagy szerencsém volt Simonnal, mert hagyott minket zenélni, ha nagyon kilógtunk a sorból, akkor szólt, hogy ezt mégse. De jó főnököm volt Lorin Maazel is, akit úgy csodáltam, hogy az első próbán alig tudtam belefújni a hangszerbe, mert remegtem az izgalomtól.
• Téged voltaképpen mi taszajtott a trombitához?
• A család. Egy sváb faluból származom, Csolnokról, a nagypapám zenetanár volt, aki mindent tanított. Összegyűjtötte a falu gyerekeit, megénekeltette őket, aztán kiválasztotta, hogy ki lesz dobos, ki felső szárnykürtös – ez volt a két véglet. Édesapám is trombitált, a bátyám is, volt egy családi lagzizenekarunk. Tizenkét éves voltam, amikor először játszottam a tsz-bálban Máriahalmon. Aztán nem vettek föl a konziba, Győrbe jártam, és onnét sem a Zeneakadémián folytattam, hanem a Tanárképzőben. Ami végül nagyon jó hely volt, mert Geiger György volt a tanárom. Vele nagyon jól jártam. Hatalmas példakép a mai napig.
• Akkor nem is kérdezem, mi taszajtott Németország felé, biztos az is a család, a sváb hagyományok.
• Annak idején, amikor végeztem, nem volt állás Magyarországon. Elmentem a Deák térnél a Zenei Könyvtárba, ott volt egy olyan újság, hogy Das Orchester, és abban benne voltak az álláshirdetések. Kiírtam az összes címet, ahol trombitást kerestek. Akkor is jelentkeztem már a Bajor Rádióba, nem mintha tudtam volna teljesíteni az ottani követelményeket, viszont jött egy meghívás Reutlingenből. Azt az állást elnyertem. Akkorra már fölvettek a Zeneakadémiára, negyedikbe. Ötödikben már kint dolgoztam, bár nagy honvágyam volt. Reutlingennel együtt négy német zenekarnál dolgoztam. A Berlini Szimfonikusoknál, a Bajor Rádióban, és aztán Berlini Filharmonikusoknál.
• Mentél szépen fölfelé.
• Gyakoroltam, és szerencsém is volt. Nagyon jó kollégákkal dolgoztam az összes zenekarban.
• Akkor hát minden megvan? Amikor elindultál a pályán, azt mondtad, ide szeretnék eljutni, meg oda, és aztán mind valóra vált?
• Nem voltak nagy igényeim. A feleségemmel együtt vagyunk 19 éves korunk óta, és mi mindig valami kedélyes, jó életet akartunk élni. De ahhoz, hogy kedélyes, jó élete legyen egy trombitásnak, rengeteget kell gyakorolni. A trombita nagyon hangos, aki rosszul kezd el trombitálni egy zenekarban, annak nincs jó élete.
• Hálátlan hangszer, mindenki észreveszi a gikszert.
• Gyakorolni kell. És ez a szorgalom kinyitott olyan kapukat, amilyenekről huszonegy évesen nem is álmodtam. Így kerültem Berlinbe is. Egyébként van ott egy másik, nagyon jó magyar trombitás, Velenczei Tamás. Ő még nem is volt ott, amikor hívtak kisegíteni, összebarátkoztam a többiekkel, amikor próbajátékot hirdettek. De én pont akkor kaptam meg a müncheni állást, el sem mentem a próbajátékra, amit akkor Velenczei Tamás nyert meg. Amikor a következő üresedés volt, mondták, hogy most már gyere, próbáld meg. Huszonöt jelentkező volt, szóval azért kellett teljesíteni. Eleinte nem is voltam annyira boldog, mikor elnyertem az állást, micsoda stressz lesz ez, de már többeket ismertem, és azok mondták, hogy nyugi. A kotta ugyanaz. Majd meglátod.
• És tényleg.
• Néha, amikor kimentünk, mondjuk a Waldbühnére, akkor azért éreztem, hogy szívesebben lennék máshol, de hát most itt a helyem, itt kell teljesíteni.
• Még egy kérdés a Marsalis-darabról: hogyan látod a jövőjét? Játszani fogják ötven év múlva, amikor a nagy és köztiszteletben álló Wynton Marsalis már nem lesz mögötte?
• Akkor fogják játszani, ha a fiatalok fölkarolják. Mi nagyon ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy megmondjuk, mit akarunk előadni. Ha a világ efelé tendál, akkor nem lesz sokat játszott darab, de nem lehet tudni. Ez nem olyan, mint a Wolfgang Rihm vagy Harrison Birtwistle-darabok, amelyeket nagyon nehéz eljátszani, és aztán csak ámul a közönség, hogy ezt most hogy rakja össze.
• Ismerem az érzést.
• Ehhez képest a Wynton darabja, mondjuk az a gyönyörű második tétel – meg lehet hallgatni. Persze, olyan kritikát is hallottam, hogy na, azért ez túl egyszerű. Szerintem, ha jól játsszuk, akkor könnyen befogadható, nagyszerű darab, ami mindenkihez szól. Ha jönnek a falumbeliek Csolnokról, nekik is tetszik majd.