Próbáltam, akartam, erőltettem, de nem sikerül végignéznem a Netflixen A csütörtöki nyomozóklubot. Pedig milyen pompázatos, hangulatos, színészes, Helen Mirrenes film, de vagy nem mozgóképre való a történet, vagy én nem vagyok mozgókép elé való. Elvben ez valami szórakozás, ha erőltetni kell, akkor nem stimmel, abba is hagytam a próbálkozásokat.

A kiadóban viszont azt mondják, hogy a filmváltozat nagyon jót tett az eladásoknak, megnőtt az érdeklődés Richard Osman bűnügyi regényei iránt, és az ember egyszerre úgy érzi magát, mint a régi szép időkben. Amikor megnézte a filmet, és aztán megvette a könyvet, hogy elolvassa, hogyan is történt igazából. Nem is tudom, hol kezdődött nálam az utánolvasás, talán a Tüskevárral. Aztán Egri csillagok, Szegény gazdagok, Kloss kapitány, Mézga Aladár. Kenguru. A Rabszolgasorsot már nem láttam, csak megvettem, sajnos az volt a könyv vége, hogy „Jöjj ide, Isaurám, de ne a térdemhez, hanem a keblemre”.

Mindenesetre volt kölcsönhatás a filmek, vagy inkább a televízió és az irodalom között. Mintha jobban hittünk volna a betűknek, mint a képeknek. Azóta ez megfordult, ha jól látom.