Akkor derül ki, mennyire érezte jól magát az ember egy városban, amikor elkezd visszavágyódni.

Én már elkezdtem. Elkezdtem már a Metropolitan-közvetítéskor, és folytatódik ezzel a Margaretha Haverman-festménnyel.

Egy csokor virág, nem olyan nagy ügy, de valahogy mégis. Egyrészt mert annyira kékek a növények levelei, aminek egyébként elég egyszerű oka van, a zöldet Haverman kékből és sárgából keverte ki, de aztán a sárga az idők során fakulni kezdett, és a levelek bekékültek, hogy ilyen északi, dán növény-zombi árnyalatuk legyen. Másrészt mégis olyan csokor, amilyet fényképezni nem lehet, mert a virágok nem egyszerre nyílnak ki, el kell menteni emlékezetben a rózsát, hogy oda lehessen tenni a nem tudom mi mellé a képzelt vázában.  És aki festette, azt margarétának hívják.

Margaretha Haverman nehéz festő, nehéz őt megtalálni, mert a mestere állandóan üldözte, hogy nem eredetiek a kompozíciói, hanem az ő képeit másolja, el is költözött Haverman Amszterdamból Párizsba, de ott sem tudta igazán kifutni magát. Hogy ki utánzott kit, ha egyáltalán valaki valakit, azt egyelőre nem lehet megállapítani, de a történet vége az lett, hogy összesen két szignált Haverman-kép maradt fenn, az egyik Koppenhágában, a másik New Yorkban, a Metropolitan Museumban.  Simán elsétáltam mellette, ha egyáltalán láttam abban a hatalmas épületben. Vagy ide, vagy oda, de vissza kell menni.