A menekülő Toldi

Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat adjak filmszövegek fordítóinak, de azért azokat a mondatokat, amelyek angolul hey-vel kezdődnek, nem úgy ültetném át magyarra, hogy hé. Nem ugyanazt jelenti a két szó, hiába hasonlít egymásra. Itt a vásznon azt mondja a hűséges hitves, hogy hey, we need you, de így lefordítva és kimondva olyan lesz tőle, mint Laczfi Endre maga, hé, paraszt.

Azért lovagolok a szavakon, ha szabad így mondani, mert a szavak voltak a fogódzóim. Ez egy ilyen film, mesterségesen lecsökkentett szókinccsel, hogy a legszélesebb közönség is látni akarja, hogyan üldözik egy tévé-show keretében a főhőst, akár a halálig. Disztópia, miközben ma már igazán megy a Most Wanted a tévében. Lehet vitázni, hogy Stephen King ennyire jól látott előre (a forgatókönyv alapjául szolgáló könyv 1982-es) vagy ennyire meglódult a fantáziája, mert az a gyanúm, hogy ezt a határt a tévé műfajilag soha nem fogja átlépni, nem ölnek meg szándékosan senkit a nézettség kedvéért. Legfeljebb véletlenül.

Szóval film, amire úgy ül be az ember, hogy biztos jó vagy rossz kis marhaság lesz, az első változatban Schwarzenegger volt Ben Richards, ebben a másodikban némileg visszafogottabb a főhősi állkapocs, de megvan a nézői nagykép, hogy á, én magasan efölött állok. Aztán mégsem. Úgy értem, jó a film, van nyomasztó világa, van kellemetlen realitás-közelisége, aztán egy kicsit hosszúvá válik, a figyelem lankad, akár a könnyű szunnyadásig, de mikor felrezzentem, Hofit idézve, még mindig a Szívós jött i a medencéből, még űzték az embert, nem maradtam le semmiről.