Magamtól ezt elengedtem volna. Kessler-nővérek, érdemben soha nem is láttam őket, jobban emlékszem a paródiára, mint rájuk, Balázs Péter és Szombathy Gyula, nőnek öltözve, de bajusszal jöttek le a lépcsőn, és azt énekelték a New York, New York dallamára, hogy „két Szexler-nővér”. Régi szórakoztató tévéműsorok sztárjai, akik még egyszer, utoljára bekerültek a hírekbe, a közös, asszisztált öngyilkosságukkal. Ámbár, ha asszisztált, akkor nem is ön-.

Aztán egy barátom átküldte ezt a felvételt.

És ugyanazt csináltam, mint a felvételen az amerikai stúdióközönség, kicsit bambán vigyorogva néztem őket. Szépek, az rendben van, erre lett fölhúzva a történetük. De annyira jók, ahogy mozognak, könnyedek, szellőcskék, és az egész koreográfia valahogy hosszú, nem ismétlődik, idelépnek, odaszökkennek, nem kiszámítható, Szép Ilona, és rögtön kétszer.

A Kessler-nővérek voltaképpen NDK-s lányok voltak, bár 1936-ben születtek, de Lipcsében tanultak balettozni. Az apjuk, állítólag vad és iszákos ember, otthagyta a családot, és nyugatra távozott. Egy idő után ők is mentek, Düsseldorf, Párizs, Róma a legfontosabb lakóhelyeik. Az évek során megszokták, hogy mindig és mindenben csak egymásra számíthatnak. Együtt laktak, vagy, ha jöttek pasik, akkor a szomszéd lakásban. Egyik nap az egyik főzött, másik nap a másik.

Ennyit a média-öngyilkosságról. Mert nem akartak egymás nélkül élni, mondták, hogy együtt szeretnének meghalni, de végül nem együtt lettek betegek, csak az egyik kapott sztrókot. Csak segítettek a tapintatlan sorsnak.