Betiltotta a tapsot

Ez az Izland Glenn Gouldja megjelölés Vikingur Őlafsson kapcsán olyasmi, amit egyáltalán nem értek, vagy nem értettem a tegnapi koncertig. Erre gondoltak? Betiltotta a tapsot? Legalábbis koncert közben, nincs ki- meg bejárkálás, nincs pisilés, furcsa módon ettől köhögés sincs. Nincs taps, csak a zene. Szép és nemes, és elvesz valamit, amit amúgy sem szeret az ember: a bravúrkodást. Meg elveszi azt az elég rusnya hanghatást két mű között. Csáp-csáp-csáp helyett Beethoven, Bach, Schubert.

Elvesz mást is, az egyes művek önálló életét és fejlődését a semmiből a befejezésig, a másik semmiig. Helyette jön egyből a következő, sokszor valóban megállás nélkül, Beethoven még zeng, és már indul Bach. Egyszer volt egy kicsit nagyobb szünet, de az meg egy mű közepén volt, Beethoven E-dúr szonátájának variációs tétele előtt. Ettől vagy nem ettől, de úgy is éreztem, hogy igazából ezt akarta eljátszani Vikingur Ólafsson, a többi előjáték volt, szép, tiszta, nem épp fehéren izzó, nem halálosan fontos, Izlandból nem a gejzír, hanem a hűvös szelek.

Az a furcsa az egészben, hogy az ember azt képzeli, a nagy egybejátszástól majd a műveket magukat nem lehet érzékelni, mintha folyton csak a tájat nézhetnénk, és nem a baktert a bakterház előtt, de ez végül nem így lett, inkább kisebb egységekre bomlottak a zenék. Milyen szép volt a Sarabande, és mennyire nem volt logikus folytatása a Gavotte.

De ott van hozzá az erőfeszítés. Közös erőfeszítés, hiszen ő végig játszik, mi meg végig hallgatjuk, és mivel Beethoven volt az utolsó szám, úgy megyünk haza, hogy ez mégis, mégis, mégis valami fölemelő, nagy csoda volt. Ünnepi mise pogányoknak.