Akkor hát föl a hegyre. Nem először, de olyan régen voltam... Meg is tudom mondani, mennyire régen, mert a firenzei San Miniato al monte templom kertjében temető van, és amíg csöndesen üldögéltem a lépcsőn, egy kriptára lettem figyelmes: Fam. Franco Zeffirelli. De akkor még Zeffirelli élt, csak gondoskodott a nyughelyéről.

Annyi bizonyos, hogy 2019 előtt volt. De hát a templom maga annyira szép, hogy megéri a fáradságot, főleg, ha nem is fáradság, a pályaudvar elől indul a 12-es busz, és ott tesz le, körülbelül a lépcsősor alján.

Az más kérdés, hogy épp teljes rekonstrukció zajlik, kívül-belül csak az állványok láthatóak. Újratervezés, akkor voltaképpen Zeffirelliért jöttem, egy szál virágot tenni a sírjára. De pontosan miért is? Mit mondok majd neki, ha az operarendezéseit nem számolom, akkor miért is hoztam a virágot. Nem az operafilmekért, mert azok többnyire zeneileg rövidítve vannak, amit utálok, nem a nagy játékfilmekért, mert a giccs az giccs, de akkor mégis miért?

Nem kellett eldönteni, mert virág sehol a közelben nem volt, ami a kripta ajtajába volt tűzve, már régen elszáradt. Zeffirelli egyébként nincs egyedül, de a család fogalmát láthatóan kiterjesztően értelmezte, két jelmeztervező porlik vele, Anna Anni és Piero Tosi. Az előbbi Oscart is nyert az Otellóért, az utóbbival talán csak a Traviatában dolgoztak együtt, de ő Viscontinak is dolgozott, alighanem az ő ötlete volt Tadzio csíkos pulóvere.

Azért Zeffirelli van középen, a márványon felirat, Tosca imája, kétségkívül jobban illene egy primadonnához, de baj ez?