Tudtam, hogy baj lesz. Nem azért, mert olyan csodálatosak a megérzéseim, hanem mert előzetesen már mutattak részletet az André Chénier-ből a Metropolitanben. Yoncheva és Beczala, az egyiknek műfeje van, a másiknak műfoga, a zárókettőst énekelték zongorakísérettel, teljes operai téboly és halálvágy, mindenféle szenvedélyes dolgot vágnak egymás fejéhez, éljen a halál. Főleg ezt. Hamisan. Igazi operaparódia, erre kellett volna elvinni valami ártatlan, úgy értem, operailag ártatlan embert, garantált, hogy soha többé nem teszi a lábát olyan színházba, ahol énekelnek. És ebből négy felvonás. Ráadásul mind a besúgó, mind André Chénier Moleskine gyártmányú jegyzetfüzetbe írják megfigyeléseiket illetve verseiket, ezekbe a fekete, kerekített sarkú, gumipertlivel átkötött kis könyvecskékbe. Lehet vitatkozni, hogy száz vagy kétszáz évvel előzték meg a korukat.
Tudtam, hogy baj lesz, de nem lett baj. Pont ez a lényeg. Hogy ezek a szuperközeli képek senkinek sem állnak jól, de ami az éneklést illeti: elképesztőek. Beczala tátog, mint a potyka, nagyon óvatosan és technikásan énekel, de cserébe a hangja most is nagyszerű állapotban van, pedig 19 éve lépett föl először a Metben. Sonya Yoncheva meg hihetetlen, nemcsak a hangja, nemcsak a mélységei, ahogy sötéten és halálra szántan süvítenek, de hogy ezt az egészet bírja lélekkel, indulattal, kétségbeeséssel. Beleadnak apait-anyait, vagy Beczala talán csak apait, látszik, hogy az első ária után megnyugszik, és egy kissé lejjebb csavarja magát, de élmény mindkettő. Mindhárom. Plusz a kórus. Plusz a zenekar, különös tekintettel a hárfásra. Mindenki.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.