Klasszika-parasztopera

Van egy háromperces ijedelem az előadás elején a Radnótiban, hogy akkor most tényleg így fognak énekelni? Aztán elmúlik, és nem tudom, hogy csak azért, mert megszokja az ember, vagy ők egy kicsit belejönnek. A zeneileg nehezebb részek azért hallgatóilag rendületlenül nehezebbek, de nem számít. Az a fontos, ami történik.

Pedig nem először látom a Parasztoperát. ennek megfelelően vannak részek, amelyeket elfelejtettem, és de jó újra hallani, más részeket meg kifejezetten várok, és de jó újra hallani. A szemünk láttára született klasszikus, és még biztos, hogy nincs vége a történetének, még mindig várom, hogy az Opera is vesz egy nagy levegőt, és műsorra tűzi. Addig így énekelnek, ahogy, addig nézegeti az ember a színészeket, hogy László Zsolt egyre jobban hasonlít Újlaki Déneshez, Kováts Adél meg idegen test a saját maga által igazgatott színházban, tényleg, mintha az igazgatónak nem kellene próbára járnia, így kimarad az egységes játékstílusból, eltartott ujjal játssza az anyát, pedig nincs rá különösebb oka. Mindegy. Bata Éva a varázslatos füleivel, Pál András a zörgő hangjával – nagyon jók.

Majdnem olyan jók, mint a darab, ami tényleg paraszt, tényleg opera, és szörnyű, szörnyű, szörnyű. Úgy indul, mintha csak ennyi volna, szörnyű, hogy lehet így élni, tornanadrágban és melegítőben, szeretet nélkül és állandó idegfeszültségben. Részegen – de ez a jobbik eset. Aztán kiderül, miért az állandó feszültség, hogy mi a bűn és mi az ősbűn, és jó reggelt, eljött az ítélet napja. Az ítélet azt mondja, hogy holnap is lesz nap, és akkor is élnetek kell. Közben a Parasztopera története visszamegy a régmúltba, Ádámhoz és Évához, Oidipusz királyhoz. Van, aki ilyet tudott írni a 21. század elején, Pintér Béla és Darvas Benedek.