A képen David Gilmour látható, a Pink Floyd gitárosa (szállnak az évek, nemcsak a darvak), arra emeli a poharát, hogy az együttes letaszította a Beatlest a trónról. Eddig a Beatles Sgt. Pepper albuma ugrotta a legnagyobbat az időben, és 50 év után lett újra első a lemezeladási listákon. Idén ezt javította meg a Pink Floyd a Wish You Were Here-rel. Ők is ötven év után lettek újra elsők, de néhány nappal vagy héttel több telt el a két elsőség között.
Tekintve, hogy idén ez már a Pink Floyd második No. 1 albuma, talán annyira nincs is minek örülni, megváltoztak a fogyasztói szokások, nem lehet nagyon acélos az új közönség részaránya, de azok, akiknek ezek a dalok eredetileg szóltak, még vesznek lemezt, pláne egy ilyen albumot, amin 25 bónusz van. Koncertrészletek, demók, vagy ami engem a legjobban földobott, a címadó szám egy másik változata.
A Wish You Were Here eleve félreértésen alapul, én biztosan félreértettem, amikor gimnazistaként ültem a sötét szobában, szólt a lemezjátszó, jóságos ég, micsoda lemezjátszó, micsoda szörnyű hangfalak, ment a dal, ami a magány és boldogtalan szerelem hősies elviselésének látszott. A lemezen úgy keverték, mintha a rádióból jönne a zene, pontosabban valaki csavargatja a keresőgombot, megszólal Csajkovszkij 4. szimfóniája (ezt akkor még nem tudtam), aztán valami gitárpöntyögés, amire rájátszik Gilmour, és végül elindul a dal.
A valóságban nem egy hűtlen vagy nem érdeklődő szerelmes a címzett, hanem a Pink Floyd egyik alapítója, Syd Barrett, aki mentális problémái miatt végül az együttest elhagyni kényszerült, de hiányzott a többieknek. Szép és hasznos félreértés a hallgatók részéről. Mire tisztázták, már mindegy volt.
Volt a dal körül egy másik legenda is, hogy az eredeti felvételen Stéphane Grappelli hegedült, aki épp Londonban vette föl Yehudi Menuhinnal a közös lemezét, de annyira nem passzolt a játéka a Pink Floyd zenei világába, hogy végül nagyon halkra keverték a szólamát. Annyira halkra, hogy én például egyáltalán nem hallom. Szerintem ott sincs. Grappelli neve nem is szerepelt a közreműködők között, bár a honoráriumát kifizették.
Most a bónuszok között hallható egy Grappelli-változat is. Mit mondjak: tényleg nem illik oda. Volt lelki erejük ezt felismerni.
Azért meghallgattam volna Yehudit is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
csársz 2025.12.23. 09:44:26
„Úgy történt, hogy a régi világban Farkas szorult helyzetében felkereste a zeneműkiadót, és előleget kért tőle. Rózsavölgyi Márk megtagadta a kérést azzal, hogy előleget elvből nem ad senkinek se. Ellenben, a költő úr menjen szépen haza, üljön le, írjon egy szép, megzenésíthető, szerelmes verset, és ő félóra múlva elküldi érte a kifutót ötven koronával. A költő boldogan hazarohant, leült az íróasztalához, és elkezdte a fejét törni. De hiába erőlködött, semmi sem jutott az eszébe. Már félóra is letelt, és még egy árva betű se volt a fehér papiroson.
Ekkor megjelent a kifutó. – Kérem, Farkas úr – mondta -, elhoztam az ötven koronát, de a főnök úr szigorúan meghagyta, hogy csak akkor adhatom át, ha a kész vers már a kezemben van. Szólt és az ötvenest meglobogtatta a levegőben. Farkas, akinek, ismétlem, mindeddig halvány ötlete se volt, elkezdte nézni az ötven koronást. És ahogy nézte, nézte, a szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől – ilyen szíve csak egy lírai költőnek lehet -, és mintha egy szikra pattant volna ki belőle, már írta is a verset:
Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki.
Ahogy én vártalak, nem várt úgy még senki...”
stolzingimalter 2025.12.23. 10:08:37