Az történt vele, ami minden zongorista rémálma. Leállt a keze. Nem is a keze, csak a jobb kezén a gyűrűsujja, de az épp elég, Egy ideig megpróbált nem tudomást venni a dologról, megpróbálta kivédekezni, átírni az ujjrendet, hogy azt az ujját kímélje, de ez képtelenség. A zongorázást tíz ujjra találták ki.
Vagy ötre, hiszen erre is volt példa, Paul Wittgenstein az első világháborúban az egész karját elveszítette, de nem adta föl, felkérte kora nagy zeneszerzőit, hogy komponáljanak balkezes zongoraversenyeket. Sajnos Bartókot nem kérte föl, de Ravelt, Prokofjevet, Korngoldot igen. Ravel abszolút alapdarabbá vált, Prokofjev műve mérsékelt módon, de hallható, Korngold elfelejtődött. Amíg Graffman el nem kezdte játszani.
Azóta megint elfelejtődött, de akit érdekel, legalább meg tudja hallgatni.
Ahogy meg tud olyasmit is hallgatni, mint William Bolcom Gaea című művét zenekarra, és két balkezes zongoristára. Mert Graffman jó barátja, Leon Fleischer hasonló bajjal küszködött.
Fleischer később újra tudta használni a jobb kézét, Graffman nem gyógyult meg. Mikor kifogyott a balkezes művekből, tanított ott, ahol maga is kezdte, a philadelphiai Curtis Intézetben. Mondhatjuk, hogy sikeresen, hiszen Lang Lang is az ő tanítványa, meg Yuja Wang is.
Vannak rémálmok, amelyekből föl lehet ébredni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.