Valamikor a nyáron csodálkoztam rá Gáspár Szilárd művészetére. Bokszoló és szobrász, ez milyen érdekes párosítás, ha nem is hallatlan, még Magyarországon sem, de ő a két tevékenységben meglátta a hasonlóságot, és kesztyűs kézzel üti az anyagot, amíg az föl nem veszi a kívánt formát.

Valamiért az egész helyzet ismerős volt, de csak tegnap jöttem rá, hogy miért. Hát persze. Torrigiani.

Pietro Torrigiani szobrász volt a reneszánsz Firenzében, de nem erről híres, vagyis elsősorban nem erről, hanem egy ökölcsapásáról. Együtt rajzolták a Brancacci kápolnában Masaccio alakjait Michelangelóval (aki egyébként három évvel fiatalabb volt nála), és az utóbbi egy-két gúnyos megjegyzéssel díjazta Torrigiani erőfeszítéseit.

Valószínűleg nem kellett volna, de ezek a tehetséges gyerekek már csak ilyenek. Torrigiani egy ideig hallgatta, aztán fölállt, és lekevert egy irdatlan pofont Michelangelónak. Nem is pofont, ezt elég részletesen elmesélte Benvenuto Cellininek, ökölbe szorított kézzel orrba vágta a pimasz kölyköt, tisztán hallotta a csont törését és a porcok recsegését. Mi meg tisztán láthatjuk a fennmaradt Michelangelo-portékon a szétlapított orrot. Gondolom, öklöm nyomával fog járni, amíg él – tette hozzá a történethez a jobbegyenesével elégedett Torrigiani.

Nem hozott szerencsét Torrigianinak heves természete. Firenzét el kellett hagynia, később Angliában dolgozott VIII. Henriknek, utóbb Spanyolországba ment, ahol egy megrendelője, hogy ne kelljen fizetnie a szoborért, eretnekséggel vádolta meg. Torrigiani börtönben halt meg, 1528-ban.

A lapított orrú többre vitte.