Meghalni Járai Mátéért? Ez persze túlzás, de mégis. Annyi mindent mondtak, országos vörös kódot, fagyot, ónt, ködöt, mégis Kecskemét a cél. Goldoni miatt, persze, meg a Két úr szolgája miatt, persze, de leginkább mégis Járai Máté miatt, mihez kezd ezzel a klasszikussal. Nincs azért olyan sok színész az országban, aki ennyire foglalkoztatja az embert.

Persze, hogy tudják ezt Kecskeméten is, klasszikus vagy nem klasszikus, úgy kezdődik, hogy kiküldik a vasfüggöny elé Járai Mátét, hogy dumálj csak nekik, és meg van mentve az indulás. Nevetnek, és jól érzik magukat.

Tényleg így van. Nem állítom, hogy mindenki helyettesíthető volna, de Járai Máté biztosan helyettesíthetetlen, nélküle ez az előadás nincs. Hogy ez most hiba vagy erény, az másik kérdés, mert nagy munka van a Két úr szolgájában. Fordítói és átdolgozói munka, hogy legyenek különböző nyelvi rétegek, amelyeken beszélnek, vagy egymás mellett elbeszélnek az emberek, van, aki népiesen, őzve mondja, hogy Födörikó, van, aki veretesen társalog, van, aki plázanyelven, inkább öngyi legyél, mint rinyó.  Van, akinél nem is értem, amit mond, főleg azt nem, amit énekel, de ez nem az előadás erénye. Truffaldino commedia dell’ arte focistának öltözve, kék-fekete hajjal, kék-fekete szerelésben. Véletlenül tudom, hogy az Atalanta Bergamasca színei ezek, és Truffaldino többször is mondja, hogy ő Bergamóból való.

Ez egy ilyen előadás, zenés-táncos-éneklős-beszélős. Néha kicsit ledöglik, néha a nagy erőfeszítések ellenére is azt érzi az ember, hogy eredetiben jobb volt, hiába a koreografált vacsora, nem jön át a jelenet pattogása, de soha nincs nagy baj, mert ott van Járai, dolgozik, bevon, valamilyen, amit biztosan néhányan utálnak, mások meg szeretnek. Ő nem enged ebből a valamilyenségből, de a belét kidolgozza, hogy szeressék. „Akinek ennyi jó kevés” – idézik a fináléban a Szöktetés régi magyar fordítását.

Nem kevés.