Utoljára az Átriumban láttam, A színházcsinálón, és igazán semmit nem sejtettem. Vagyis láttam, hogy sovány, de egy ideje már sovány volt, összenéztünk, mosolyogtunk, szia, sejtelmem nem volt, hogy ez a pillanat majd bevésődik az emlékezetembe, ekkor láttam utoljára.

Azt is tudom, mikor láttam először. 2009-ben, ha jól emlékszem, felhívtak telefonon, menjek el a Magyar Színházi Társaság irodájába, találkozzak Vajda Mártával. Arról volna szó, hogy van a POSZT, a színházi találkozó Pécsen, és oda mindig válogat valaki. Meg kell nézni a lehető legtöbb új előadást, kiválasztani, hogy melyik az a 10 + 10, amelyet bemutatnak a találkozó, abból kerül ki a legjobb, meg az Oscar-díj mintájára a legjobb színész és színésznő, rendező, díszlet, satöbbi.

Ajándék ez a nap, ajándék ez az év. Nincs más dolgom, mint színházba járni, olyan előadásokra, amire magamtól soha, de nyilván vannak titkos értékek, még titkosabb tehetségek, egy év ámulat.

Nem mondom, hogy pont ez lett belőle, amikor az ember félájultan nézi valahol az Éjjeli menedékhelyt, és már tudja, hogy nem szabad meglépni a szünetben, akkor érzi, hogy sokat áldozott a színházra. Bár nyilván nem annyit, mint az ott dolgozók.  

Azt persze eleinte nem sejtettem, hogy darázsfészekbe nyúltam, vagyis én magam vagyok a darázsfészek, nem mindenki örül, hogy én válogatok. Vajda Márta akkor, az első megbeszélésen mondta is, hogy nem tudja, mit fog ehhez szólni a sógornője.

A sógornője? Miért épp a sógornője a probléma? Hónapokkal, de tényleg hónapokkal később jöttem rá, amikor azt írta, este koncertre megy, mert az unokaöccse fog vezényelni, hogy ja, ez az a Vajda-család. Vajda József fagottművész, Vajda Gergely, az unokaöcs, Kincses Veronika, a sógornő. Szóval tenyerén hordozta a darázsfészket, és nemcsak a szakma előtt, de a családban is.

Hálás voltam neki, meg is írtam, egy időben azt terveztem, hogy minden évad kezdetekor elmondom, mennyit köszönhetek, vagyis köszönök neki, miatta nyílt meg egy új világ számomra, miatta ismertem meg, úgy-ahogy, a színházi környezetet.

Azóta az ismeretség alábbhagyott, a színházi világ ketté vagy legalább kettészakadt, lett ellen-Társaság, megszűnt a POSZT, neki végig kellett néznie, hogyan megy tönkre az egész, amiért dolgozott.

Szia, Márta, szia. Apróságok jutnak az eszembe, vagyis nem apróságok, nagy, kék szeme, vagy a telefoncsengése, ami akkoriban Bach G-dúr csellószvitjének prelúdiuma volt.

Még egyszer, gondolom, utoljára, köszönöm.