Somfai László

Egyszer együtt utaztunk Bécsbe, ha nem tévedek 1999-ben, Nikolaus Harnoncourt hetvenedik születésnapjára. Nagy-nagy élmény volt. Nemcsak Harnoncourt miatt, talán elsősorban nem is Harnoncourt miatt, hanem maga az út. Egymás mellett ültünk, én vezettem, ő mesélt, én ámultam, ő csak úgy mondta, az orra alatt. Az utazásait, amik akkor már meglehetősen spártai utaknak látszottak, kempingben szálltak meg, mesélte, hogy ez hogyan van, aztán mentek be a városokat, múzeumokat nézni. De hát mesélt mindenről, mindenről, ami érdekes, a Haydn – Mozart viszonyról, mármint a mai viszonyról, hogy nem fognak az Amadeus mintájára filmet készíteni Joseph címmel. Beszélt Reiner Frigyesről, és az ő Mendelssohn-lemezéről, Haydn és Stravinsky megfelelésekről, de napi dolgokról is, a zenetörténeti tanszék két eltévedt bárányáról, Bősze Ádámról és Retkes Attiláról. Ha sejtem, hogy ilyen, hogy nem a hátsó ülésen borong, akkor fölkészülök, megkérdezem tőle, milyen volt, amikor kiderítette, hogy a leghíresebb és legjellegzetesebb Haydn-dallamot nem is Haydn írta, hanem Hoffstetter. Ez elmaradt, de végül is nem baj. Nem nagy.

Nyomtam a gázt, ő meg beszélt, és arra gondoltam, hogy persze, tanárember, szívesen osztja meg a tudását, hozzá van szokva, hogy őt hallgatják, mekkora szerencse.

Hazafelé aztán rájöttem, hogy szó sincs róla. Nem maga miatt, és nem reflexből társalgott, hanem azért, hogy az út nekem legyen könnyebb, nagy koncert és nagy vacsora után ne kelljen az elalvással is küzdenem. Ha érdekel, amit mesél, és hogyne érdekelt volna, akkor ő mondja, és egykettőre hazaérünk.

Így is lett. Előtte csodáltam a tudását, utána csodáltam a személyét. Most már így is marad.