A Puskin moziban eredeti, pontosan nem is tudom, mennyire eredeti kópiáról vetítették a Jules és Jimet. Szóltak előre, hogy karcos lesz, mozogni fog egy kicsit a kép, már nem úgy, hogy a képen lévők mozognak, hanem hogy nem teljesen stabil a látvány. A hang néha fájdalmas, és nagyon kell olvasni, sok a szöveg, nem is mindig ér az ember a végére. Ez azelőtt is probléma volt, vagy idáig jutottunk, nincs elég idő két sorra, és még a látványra is? Mindenesetre jobban fölhívja a figyelmet arra, mennyire irodalmi a film, és mennyire különös, hogy az (akkor) új filmnyelv legérzékelhetőbb újdonsága abból áll, hogy többet, sokkal többet beszélnek.

És persze, Szabó István, az Álmodozások kora, abban is ennyit beszélnek, de nem a Jules és Jimet idézik benne, hanem a Négyszáz csapást.

Fiatalság. Nyilván ez mások alapélménye is Jules és Jim kapcsán, hogy a világ mennyire fiatal volt, mennyire fiatalos ez a bölcsesség, nem ítélkezünk, vagyis ítélkezünk, de minden olyan természetes, úgy, ahogy van. Az ember néz vissza, mikor volt a saját életében, hogy ez még megvolt, mikor tűnt el, hová lett. Újra kellene kezdeni az egészet. A hold ma oly kerek.