Lassan negyven éve volt, hogy mindig azt hallottuk, „az elmúlt negyven év”, így aztán meglepetés, hogy ismét előkerült a szófordulat: az elmúlt negyven év legjelentősebb Attila-kiállítása látható a Nemzeti Múzeumban.

Elég baj az.

Már arra gondolok, hogy ez azért annyira nem jelentős kiállítás, legalábbis a témához viszonyítva nem az. Pedig hol lehetne igazán izgalmasan szólni Attiláról, hol máshol, mint nálunk, ahol mindig is különvéleményünk volt róla. Míg nyugaton kutyafejű, torz pofa, minden civilizáció ellensége, Batu kán pesti vagy legalábbis budai rokona, nálunk meg "a középtermetűnél valamivel alacsonyabb , széles vállú és mellkasú fejedelem". Akibe halálosan bele lehet szeretni. Szerintem mi vagyunk az egyetlenek Európában, akik Catalaunumnál Attilának drukkolunk. Hány Attila nevű költő van a nagyvilágban? Na ugye.

Ez egy akkora anyag, hogy igazán kár ennyire elrontani. Főleg, ha megint negyven évet kell várni a következő Attila-kiállításra, mert az nekem már nem lesz meg. Vagy csak nagyon szűken.

Látom a szándékot, mindenről beszélni, annyi mindenről, ami be sem fér a múzeumba, előtte van a jurta, most épp lánc van a kilincsén (?), bent meg animáció, ami viszonylag keveset mond, de lehet, hogy az is csak felpiszkálásnak számít. Nem kell, én már föl vagyok piszkálva, és akkor odabent ömlik a plakát, újság, Hollywood, műkincsek, de leginkább másolatok. Videók, és igazán érdekesek, de nem tudom, ez ilyen számban mennyire múzeumi műfaj. Ezerfelé lehet elindulni, és tudom, hogy az összes utat végig sem lehet járni, de legalább valameddig el kellene jutni.

Talán Attila sírja a kivétel, azt viszonylag alaposan dolgozták föl. A dolog természeténél fogva ezt is leginkább filmen, kimentek lehetséges helyszínekre, hunfajta, nagy szemű régészek beszélnek arról, hogy tű a szénakazalban, hiszen még az sem biztos, hogy folyómederben kell keresni, a források erről nem szólnak, illetve Alarikkal keverik össze Attilát. Ennek ellenére jönnek az új és újabb keresők, egyelőre nem találók, pénzt, időt, fáradságot nem kímélve keresik Attilát. „Mélyen tisztelt Elvtársnő!” Így kezdődik az egyik Attila-kereső levele, és ebben benne van, ha más nem, az a bizonyos elmúlt negyven év.