Pár ezredév

Utálni nem lehet. Ez is valami, nem is kevés. Szeretni? Az sem könnyű, de tisztelni, azt lehet. Eleve, hogy klasszikus, Aiszkhülosz, A leláncolt Prométheusz. A Tér 12 előadása a Szkénében. Fiatalítva a szöveget, de alapvetően mégis a régit alkalmazva. Az anyagigénye imponálóan alacsony. Egy kábeldob, egy nagy, szürke ponyva. Meg az a néhány év, amit a címszereplő Bán Bálint a teste kidolgozására fordított, hogy olyan legyen, mint egy Michelangelo-rabszolga, félig kő, félig ember. És hogy bírja a másfél órát széttárt karokkal, hogy megálljon legalább képileg a párhuzam Prométheusz és Jézus között.

Tetszik, de nem tetszik. Úgy értem, ha próbálom komolyan venni, akkor botladozni kezd, ha szövegalapúnak gondolom, na lám, antik színház, akkor ezek a dalok mégsem jók, ha testi színháznak, akkor jól van, facsarogjál, Prométheusz, de hogyan tovább. Ha igazi színház, akkor a szereplők legalább fele nem tud jól szöveget mondani, ha diákszínházak országos találkozója, akkor már régen nem diákok, nem arról van szó, hogy a legtehetségesebbekből majd színészek lesznek. Azok.

Talán attól olyan kényelmetlen az egész, hogy a helyzet igazi. A hatalom félrepöckölte őket, még le sem láncolta, csak kiéhezteti, körülöttük a megalkuvás magas és még magasabb szintje, ők meg mementóként mondják a szöveget. És amit nem mondanak: te sem vagy rendes ember. Te sem.

Harmincötezer évig kell mondaniuk, akkor jön majd a szabadító Héraklész. Egy megvan.