Schubert B-dúr szonátáját játszotta tegnap Grigorij Szokolov, és közben megint eszembe jutott egy régi előadás a Zeneakadémián. Kocsis zongorázott, ugyanezt a szonátát, már alaposan benne jártunk az első tételben, amikor fölállt, elnézést, az egyik billentyű elromlott, nem szólal meg. Mutatta is, hogy melyik. Szerelő jött, aláfeküdt a hangszernek, mintha autót szerelne, megtalálták a hibát, folytatódhatott a koncert.
Illetve nem folytatódott, hanem elölről kezdődött, legalábbis a B-dúr szonáta, és emlékszem, hogy ettől valami bosszúságfélét éreztem. Hát már megtettük az út egy részét, miért kell visszamennünk a kiindulópontra? Miközben azt is tudtam, hogy ennek örülni kellene, legalább azt az ötperces részt kétszer hallgathatom meg.
Most sem tudom, melyik énemnek volt igaza, a tudatosnak vagy az ösztönállatnak. Aki szeret futni, az szívesen rátesz még öt kilométert a maratonra?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.