Az egyik legszebb párizsi élményem, hogy 2018-ban találkozhattam Judith Hervével, a fotós Lucien Hervé özvegyével. Csodálatos, finom asszony volt, elegáns és törékeny, óriási, időnként szörnyű múlttal, sárga csillagos érettségivel, Auschwitz-cal, aztán szebb és még ijesztőbb napokkal. Nemcsak a férje volt fotográfus, de a fia is, Rodolfe Hervé. Mndkettőjüket neki kellett eltemetnie.
92 éves volt akkor. Nyilván beszélgetés leginkábba múltról szólt, és leginkább másokról, a családon kívül Le Corbusier-ről, akinek Lucien Hervé hivatalos fotósa lett. Az egész találkozás olyan volt, mint amikor belefúrnak a jégbe vagy talajba, kiveszik a mintát, és vizsgálják a múltat. A régi Párizs egy lakásban, és aztán minden egyéb, történelem, Kelet-Európa, Nagyvárad, háború, szörnyűségek, és aki mindezt túlélte. A múltról beszélgettünk, de persze a jelenben (ma az is múlt) és legalább egy fél mondat erejéig szóba került a jövő is, Judith Hervé annyit mondott, hogy tudja, ebben a korban ez már nem illendő, de ő fél a haláltól.
Ennek nyolc éve. Csak azért mesélem, mert március 15-én ünnepelték Judith Hervé századik születésnapját.
Ó, élet, élet, élet, Március!
S konok trónusán reszket a halál.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.