A keresztnevesek

Azt a világot szerettem igazán operailag, amelyben keresztnéven szólították és emlegették a nagy operaénekeseket. Amikor a Bohémélet karácsonykor Icával és Péterrel ment, Laci énekelte Fülöpöt, Plácido, Luciano és José volt a három tenor. Persze, akkor is voltak kivételek, Melis soha nem volt György, de az meg így volt helyes.

Mintha jönne vissza az a világ. Persze, ehhez az is kell, hogy a nagymenő operaénekesek vezetéknevét elég nehéz kimondani, Ildar, az könnyebb, mint Abdrazakov, még az Asmik is egyszerűbb, mint a Grigorian. Nem is beszélve Amartuvshyn Enkhbatról, neki mindkét neve nehéz, marad a „mongol”.

És itt van, vagyis itt volt Aigul Akhmetshina. Te jó ég, hogy énekelt. Pedig kiírták, hogy bántja az allergia, aki figyelt, észre is vehette, hogy néha kicsit bicsaklott a hangja, aki nem figyelt, annak ő szólt a harmadik ráadás után, hogy nagyon kedvesek vagyunk, mint közönség, de a hangja már teljesen elment. Azért még énekelt kettőt, de akkor már a kották is elfogytak, muszáj volt hazamenni.

És addig? Operai első rész, minden, ami egy mezzoszoprántól remélhető, Rosina, Charlotte, Bouillon grófné, és természetesen Carmen, a második részben dalok oroszul és spanyolul, a ráadásban két Bernstein, egy Csajkovszkij, egy baskír népdal, kíséret nélkül. Szárnyaló, szép, erőteljes hang, Aigul igyekezett bejátszania teret, az operák alatt sokat is mozgott, és szólt mindenkihez, erkélyhez és karzathoz. (Tényleg: voltak az erkélyen? Mert megint félház várta a híres énekest, tanulják meg, lehetnek sztárok az egész világon, de Pesten…) Aigul szép, Aigul jó, de tényleg, a legutóbbi Metropolitan-közvetítés óta fogyott legalább öt kilót, karcsú, mint a nádszál, a mosolya olyan, mint Sass Sylviáé. Aki ott volt, elájult, beleszeretett, rajongani kezdett, vagy folytatta a rajongást. Ilyen egyszerű.