Legalábbis azt hiszem, díszzsebkendőnek hívják, amit az elegáns férfiak a szivarzsebükbe dugnak. Régebben csak arra kellett vigyázni, hogy a zsebkendő és a nyakkendő ne ugyanolyan mintázatú legyen, mostanra, hogy lassan eltűnik a nyakkendő a ruhatárakból, különösen az énekeseknél, akik nem szeretik, ha szorongatják a torkukat, még erre sincs gond.

Csak azért beszélek fölösleges hülyeségeket, hogy leplezzem a megindultságomat. János-passió volt a Vigadóban, Monteverdi Choir, English Baroque Soloists, vezényelt Peter Whelan, és ez most nagyon. Nagyon-nagyon.

Miért is? Mert a kórus elképesztő, tiszta, könnyed, és mégis súlyos. Mert a zenélés koncepciójában és apróságaiban is meggyőző, ahogy a nyitókórus tagolódott, szinte elhalt, aztán újraindult, fölkapaszkodott, és szólt, mint az álom. Ahogy két befejezése volt a darabnak, a Ruht wohl is tökéletesen lezárta a művet, ahogy belassult a végére, és mégis helye volt a zárókorálnak. Ami közben zajlott: a karból jöttek előre a szólisták, de valóban szólistává váltak, az alt még a kottáját is összecsukta, ne álljon közé és a közönség közé. Volt ebben valami operai indulat és közvetlenség, nem általában éneklünk, hanem nagyon fontos, amit mondani akarunk. Ebből a szempontból talán érdemes lett volna külön basszistát szerződtetni, az mégis különös, hogy Jézus meghal a kereszten, aztán énekel egy áriát.

És maga Jézus. Nemcsak kiemelkedik a vokális környezetből Konstantin Krimmel, de még hasonlít is.

Talán nem is baj, hogy énekel a halála után. Jelzi, hogy van még egy fordulat a történetben.