Párizsi randevú

Ismerősökkel külföldön találkozni. Nem mondom, hogy nem izgalmas. Milyen lesz? Ő, aki otthon a legnagyobb menő, itt kint is az marad? Beszéli a nyelvet? Az eleganciája nem kopik meg, hogyha a párizsi eleganciával vetjük össze? Büszkék leszünk rá? Vagy tudomásul vesszük, hogy aki otthon király, az másutt esetleg csak bástya, lovacska, futó? Gyalog?

Ferenczy Károly a Petit Palais-ban. Húha. Biztosan jó ötlet? Havonta-kéthavonta elsétálok a Nemzeti Galériában a Madárdal előtt, mindig kicsit megilletődve, a piros ruhás, várandós nő, nyírfába kapaszkodva méz az ég felé, talán április van, várja a májust. A júniust, a júliust, a jövőt.

A kérdés, hogy meg fognak-e ettől illetődni a franciák? Illetve: egyáltalán a franciák járnak-e a Petit Palais-ban, vagy a turisták? Egyáltalán jár valaki a Petit Palais-ban, ha az van kiírva, hogy Károly Ferenczy, modernité hongroise. Főleg, ha azzal a csábos szavakkal kezdik az ismertetést, hogy Magyarországon közismert, de Franciaországban kevesen hallottak róla. Ez Friderikusz Sándorra is érvényes, mégsem hinném, hogy érdemes volna kiállítást szervezni neki Párizsban.

Az első ijedségen aztán hamar túllendül az ember: sorban állnak. Egy-null Ferenczy javára. És ez az előny végig megmarad. Úgy értem, ezer kifogást lehet a kiállítás ellen tenni. Vagy ezret nem, de néhányat biztosan. A válogatásról, a rendezésről, hogy jó-e, ha van egy epilógus is az egész végén, hogy nem túl sok-e ennyi kép, hogy érdemes-e arról értekezni a falon, hogy Kiss József verseihez Ferenczyn kívül milyen magyar festők készítettek illusztrációkat. Hogy nincs-e túl sötét a termekben, hogy minden állítás a falon megfelel-e az igazságnak. De a lényeg mégis az, hogy szeptember elejéig, a turistaszezonban ezrek és ezrek néznek majd Ferenczy-képeket, megállnak Ferenczy mellett a dombtetőn, és szelfiznek a cilinderes emberrel, ők is fogják majd a tökfödőjüket, hogy el ne fújja a szél. Otthon megmutatják, ez én vagyok, és valami magyar festő. Aki háttal van, az a magyar.